Új apaként minden megváltozik, és ez pont jó is így

Szerző: Horvath Kalman

Dadpool című sorozatunk – amelyben a Bronson egyik szerzőjének apává válását kísérhetik végig az olvasók – vízválasztóhoz érkezett július közepén, amikor megszületett a kisded, és vele együtt rengeteg új élmény, öröm és kihívás érkezett. A szülés és az első pár nap eseményeinek összefoglalója, néhol naturalizmusba hajó részletekkel.

Azt sejtettük, hogy anyának traumatikus élmény lesz a szülés, de azt nem, hogy nekem is. A szülőszobánk irányába tartva a többi szobából olyan zajok szűrődtek ki, mintha valami gore horror szinkronsávjához rögzítettek volna hangokat, és csak reménykedtünk benne, hogy a miénk ennyire azért nem lesz durva.

A 10+ órás vajúdás során, a szülőágy mellé szegezve, megfogalmazódott bennem pár kérdés és gondolat.

Az életem középpontja mostantól rajtam kívül lesz

Az elmúlt években sokat dolgoztam azon, hogy a fókuszom lekerüljön saját magamról, és egy kevésbé énközpontú, empatikusabb, odaadóbb és jobban kooperáló ember legyek a kapcsolataimban, a munkatársaimmal, de még a lidlös pénztárossal is. Junior érkezése ennek a folyamatnak lehet a betetőzése: az élet könnyűségét szeretetteljes szolgálatra cserélem azzal, hogy más kerül végre a rivaldafénybe. (Ugye? Shaq is valami ilyesmiről beszélt a minap! – a szerk.)

A természet a legnagyobb tervező

A baba születésével nagyjából egyidőben fejeződött be a lakásunk felújítása, ami a tervezett egy helyett végül másfél hónap lett a sok gányolás kijavítása miatt. Egy sűrűn teleírt A4-es lapot adtunk a munkásoknak, pontos instrukciókkal, milliméterre kimérve mindent, és még így is került rossz helyre polc és járólap is. Ehhez képest én kb. negyedóra alatt átadtam sokmillió genetikai információt (egyetlen hímivarsejt 40 megabyte adatot hordoz, ez nagyjából 100 könyvnyi adatmennyiség), amiből a megfelelő időben és helyen kialakultak szaruhártyák, bélbolyhok, tüdőlebenyek és

olyan bonyolultságú egyéb szervek, amelyeket mesterségesen a mai napig nem tudunk létrehozni.

Lenyűgöző a természetnek ez a szervezőkészsége, átgondoltsága és energiagazdálkodása: hogy egy ennyire összetett organizmust pár hónap alatt ilyen minőségben le tudott gyártani és a világra tudott segíteni úgy, hogy senkinek nem esett baja.

Peter Ellison, a Fertile Ground című könyv szerzője szerint a szülés akkor indul be, amikor az anya már nem tudja kielégíteni a baba táplálkozási szükségleteit. De mi történik?

Fájdalmak és a nagy óramester

A méhszájtágulás során a fájdalmak hullámszerűen követik egymást, két fájás közt a „hullámvölgyekben” a vajúdó nők viszont pár percig tudnak pihenni és felkészülni a következő menetre. Mivel Bella asszony fájdalmain érdemben nem tudtam enyhíteni, próbáltam megérteni ezeknek a fájásoknak a jelentését és az evolúciós hasznát, mert a természetben semmi sincs véletlenül.

A többi emlőshöz képest a nők tovább vajúdnak (az először szülő anyák nagyjából 9 órát), átlagos hosszúságú a terhességük, viszont az emberi utódok fejlett és villámgyorsan fejlődő aggyal, valamint

csapnivaló, a kaja páternosztereztetésén túl szinte semmire sem jó testtel jönnek a világra,

még évekig önellátásra képtelenek maradnak. Ehhez képest egy tehénborjú már a születését követő első órában talpra áll, és képes követni az anyukáját.

Ha tehát az emberi csecsemők ennyire korai fejlődési szakaszban születnek (épp a végén annak az időnek, amikor a babák feje még kifér a szülőcsatornán), akkor világra jöhetnének akár hetekkel korábban is, amikor már mindenük kifejlődött. A gyarapodási-zsírosodási szakasz így már idekint zajlana – ezzel a méhszájtágulási szakasz bár ugyanolyan fájdalmas maradna, de a kitolás talán kevésbé gyötrelmes lenne. Vagy a szervezet gondoskodhatna a kínok mérsékléséről, mint azt például a szájsérüléseknél teszi, amikor a nyálat feldúsítja egy fájdalomcsillapító vegyülettel.

Szóval a fájdalom intenzitásának és hosszúságának az okára nem találtam egyelőre magyarázatot.  

Vajon elég jó apa leszek?

Párhuzamosan elég sok mindennel foglalkozom, ezért a figyelmem is szétforgácsolódott, nem nagyon tudok 20 percnél hosszabb ideig fókuszálni egy dologra. Juniorral ez is megváltozott. Az első napokban volt, hogy másfél órán keresztül néztem csak azt, ahogy szuszog, pedig ebben a műfajban azért, magunk közt szólva, nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt.

A szakirodalom szerint a születés után még lett volna 3 hónapom, hogy ebbe a kisbaba kiváltotta addikcióba szügyig belesüllyedjek, de már most is azt veszem észre magamon, hogy szinte minden gondolatomban benne van, és

mintha kezdene kialakulni az irányába valamilyen megfelelési kényszerem is.

Ezek még nem biztos, hogy elegek lesznek a „jó” apasághoz (bármit is jelentsen pontosan a jelző), de talán kiindulásnak nem rosszak. Mindenesetre életünk legizgalmasabb, legkevesebb alvással és legtöbb szeretettel járó időszaka vár mostantól ránk – úgy érzem, hogy készen állunk.

Az előző rész:

Itt van még jó kis kontent

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás