Ha van három betű, amivel összegezhetjük a nyolcvanas évek életérzését, akkor az ennyi: MTV. Indulásakor egyértelműen a rockzenei kínálatra koncentrált, ám társadalmi nyomásra a pop felé is nyitni kezdett. Rajongói és utálói egy dologban biztosan egyetértenek: fennállása négy évtizede alatt komoly hatással volt a világ zenei ízlésére. Az MTV 1981. augusztus elsején, éppen 41 évvel ezelőtt indult.
Ma már kissé furcsának hangzik, hogy Wichitában, egy háromszázezres kansasi városban előbb lehetett MTV-t nézni, mint a nyolcmilliós New Yorkban. Mindez azért történhetett így, mert nyolcvanas években a kábeltévék elsősorban az USA vidéki nagyvárosaiban jelentek meg.
Oda akartak eljutni, ahol a sugárzott tévé adását nem lehetett jó minőségben fogni. Ezek az elszigetelten élő előfizetők is tévézni akartak, melynek hatására gombamód szaporodtak a rövidebb-hosszabb életű kábelcsatornák. A Music Television, azaz MTV ezek közül nőtte ki magát nemzetközi szintű ízlésformáló médiummá.
A csatorna adása 1981. augusztus 1-én indult el. A szerkesztők rögtön egy
provokatív lépéssel nyitottak, hiszen az első lejátszott videoklip a Video Killed The Radio Star című szám volt.
Az első évben a csatorna még csak 120 videokazettával rendelkezett, úgyhogy a kezdeti időszakban kábé éjjel-nappal ugyanazok a zenék ismétlődtek.
Az MTV eleinte csak a rockzenére összpontosított. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a hetvenes évek végére Amerikában kialakult egyfajta „diszkógyűlölő” mozgalom, ami az 1979-es chicagói diszkópusztító éjszaka során tetőzött. A csatorna ezt a hullámot kívánta meglovagolni bőséges rockzenei kínálatával, ami (tudatosan vagy anélkül) főleg a fehér előadókra koncentrált.
Szemben a mainstream rádióállomások kínálatával az MTV nyitott volt a brit zenekarok és énekesek felé is. Def Leppard, Billy Idol vagy a Police mind e csatorna által vált Amerika-szerte ismertté. Ezzel megkezdődött a Beatles utáni második brit invázió.
A csatorna műsorvezetőit (vagy ahogyan a disc jockey mintájára hívták őket: video jockey – VJ) úgy válogatták össze, hogy az amerikai populációt a lehető legjobban tükrözzék: voltak köztük veterán rádiósok, szexi fiatalok, vagy olyanok, akikkel az átlagember is könnyen tud azonosulni.
A nyolcvanas évek elején a szerkesztők még ellenálltak annak, hogy a rockzenén kívül másfajta műfaj is megjelenjen a kínálatban. Nem akarták azt a nézői bázist elveszíteni, melyre induláskor alapoztak. Így viszont attól is tartani lehetett, hogy az MTV-t csak a fehér ember zenecsatornájaként kezdik emlegetni az ekkor már meglehetősen diverz Egyesült Államokban. Ne feledjük, hogy ez idő táj már dübörög a Michael Jackson-láz és megindult a hiphopforradalom – ezek rajongói pedig újabb potenciális nézők tömegeit jelentették.
A „színsorompó” végül 1983-ban emelkedett fel, innentől ugyanis egyre többet lehetett hallani Jackótól a Billie Jeant és a Thrillert, de érkezett szép sorjában a többi fekete előadó is Tina Turnertől Prince-en át Herbie Hancockig.
A végső áttörést a Run DMC Aerosmith-feldolgozása jelentette, melyben sokan a fehér rock és a fekete hiphop békés egymás mellett élését látták.
Videoklipek mellett az MTV saját készítésű műsorokkal, rajzfilmekkel (például Beavis and Butt-Head) és valóságshow-kkal (The Osbournes) igyekezett növelni a nézőszámot.
A csatorna négy évtizede alatt a zeneipar megkerülhetetlen médiuma lett, amerikai és európai leánycsatornáival több száz millió háztartásba el tudtak jutni.
Ha úgy vesszük, napjaink könnyűzenei díjátadói is mind az MTV Music Awards köpönyegéből bújtak ki. Ezt a már-már diktátori hatalmat sokan és sokszor szóvá tették már (elég csak Jack Black nagyjelenetére gondolni a Rocksuli című filmből), ám ennek megtörésére a szélessávú internet elterjedéséig várni kellett.
A csatorna legelső két órája: