A második világháborúban számos lengyel katona harcolt az angolszász szövetségesek oldalán annak reményében, hogy hazájukat fel tudják szabadítani mind a náci, mind a szovjet megszállás alól. 1945 után azonban mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a német vereséget követően a Nyugatra szökött katonák nem térhetnek vissza arra a földre, amiért addig harcoltak. Közéjük tartozott Stanisław Maczek ezredes is, akinek életét többször is újra kellett kezdenie, de az emberiségbe vetett hitét és életkedvét mindeközben sosem .
Mont-Ormel egy álmos kisváros Észak-Franciaországban, melyet csupa zöld domb és erdő vesz körbe. Aki áthalad rajta, nem is gondolná, hogy majd’ nyolcvan évvel ezelőtt gyilkos összecsapások zajlottak errefelé. Itt zárult be ugyanis a hírhedt falaise-i katlan, ahol a német vereség után megnyílt a szövetségesek előtt az út Párizs felszabadítása felé. A csata állítólag olyan véres volt, hogy a lakosok nem tudtak a környéken megmaradni a számtalan holttest szaga, valamint az elviselhetetlen mennyiségű légy miatt.
A falaise-i katlancsata
A szövetségesek győzelméhez nagyban hozzájárult az 1-es számú lengyel páncéloshadosztály helytállása. Parancsnokuk a legendás Stanisław Maczek volt.
Majdnem nyelvész
Maczek 1892-ben született Galícia területén, ami akkoriban még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben még nem úgy tűnt, hogy katona lesz: az irodalom és a nyelvészet vonzotta. 1910-ben iratkozott be a Lwówi Egyetemre, ahol kitűnő eredménnyel diplomázott. Doktori tanulmányokat kezdett el folytatni lengyel filológiából – ám közben kitört az első világháború.
Az olasz hadszíntérre vezényelték: harcolt a Doberdó-fennsíkon és az Isonzó menti csatákban. Kutatási anyagait, jegyzeteit is magával vitte azzal a szándékkal, hogy a fegyverropogás szüneteiben tovább írja disszertációját. Egy alkalommal azonban egy szögesdrótakadály alatt kellett átmásznia, amin hátizsákja (benne minden jegyzetével és írásával) fennakadt. Maczek
választhatott: visszafordul és élete kockáztatásával, a röpködő golyók között megmenti a szögesdrót fogságába került addigi életművét, vagy a túlélésre játszik és továbbmegy. Ez utóbbi mellett döntött.
Ekkorra ugyanis már nyilvánvalóvá vált, hogy van érzéke a hadvezetéshez. Az orosz frontra vezényelték, ahol kiválóan tudta alkalmazni az olasz hegyek között tanultakat: gyalogosai rajtaütésszerű támadásokkal szorították vissza a cári csapatokat. Nem csoda, hogy Józef Piłsudski mellett ő lett az első világháború egyik legeredményesebb lengyel tisztje.
A független Lengyelországért
A központi hatalmak veresége és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása még nem jelentette azt, hogy az 1772 óta háromszor felosztott Lengyelország csak úgy újra visszakerülhet Európa térképére. Ott volt például a frissen megalakult Szovjet-Oroszország, melynek Vörös Hadserege bizony több lengyel területre is ácsingózott.
A bolsevik csapatok visszaszorítása végül 1921-re meg is történt (ez volt az ún. visztulai csoda). Maczek ekkor Lwów (a mai ukrajnai Lvov) térségében szolgált, a harcok végeztével pedig végleg szögre akasztotta bölcsészdiplomáját. Több hadiakadémiai kiképzést követően a hírszerzéshez került, melynek keretében a szovjet-lengyel határon végzett megfigyeléseket. Mindeközben pedig a családi életet sem hanyagolta el, 1930-ban feleségül vette Zofia Kuryśt, akitől három gyermeke született.
A „fekete ördögök” élén
Hitler és Sztálin 1939 augusztusában megkötötték a hírhedt Molotov-Ribbentrop-paktumot, majd szeptember elsején a Wehrmacht átlépte a német-lengyel határt. Alig telt el két hét, és a Vörös Hadsereg is megindult, hogy a nyáron aláírt egyezmény értelmében elfoglalja az ország rá eső felét…
A vereséget követően több ezer lengyel menekült külföldre, köztük Maczek és családja is. 1500 katonával érkezett először Magyarországra, majd haladtak a Közel-Keleten át Nagy-Britannia felé. Az egyik lengyel tiszt így emlékezett vissza a magyarok vendégszeretetére:
A magyar oldalon néhány kilométer megtétele után egy városkában – melynek nevére ma már nem emlékszem – szállásoltak el bennünket. Tiszttársaimmal együtt a protestáns papnál töltöttük az éjszakát. Mint kiderült, a házigazdáék értettek szlovákul, így beszélgetni is tudtunk. Itt, rögtön a kezdetnél elérzékenyített bennünket a házigazda hallatlan vendégszeretete. Rengeteg meleg vizet adtak a mosakodáshoz, tiszta törülközőket, majd meleg vacsorát, mely kolbászos tojásrántottából, kávéból és vajas fehér kenyérből állt. Ezután megmutatták a szállásul kijelölt szobákat. Az ágyak tiszták voltak, magam egy nagy duma alatt aludtam. Egy hónapja először éjszakáztam lakásban, addig a háború miatt mindig a szabad ég alatt háltam. A pap hosszan és szívélyesen elbeszélgetett velünk, felesége sírva hallgatott. Azt tapasztaltam, hogy a Maczek ezredes egységéhez tartozó tisztek néhány hetes ottlét után egy reggel váratlanul eltűntek. Úgy mondták, továbbutaztak nyugatra. Elpárologtak. Eléggé nagy létszámú egység lévén, lehetetlen, hogy a magyar táborparancsnokság ne vette volna észre. Az ügyet mégis eltussolták, és ez a magyar hatóságok lengyelekkel szemben tanúsított nagy jóindulatának bizonyítéka volt.
Kazimierz Witwicki visszaemlékezése
1942 februárjában Maczeket a szövetségesek kinevezték az 1. lengyel páncéloshadosztály parancsnokának. Főleg brit fegyverekkel és tankokkal ellátva a lengyelek részt vettek Monte Cassino ostromában, majd 1944-ben Normandia visszafoglalásában. Ez utóbbi során kulcsszerepük volt a fent említett falaise-i katlancsatában. A németek ekkor már csak fekete ördögöknek nevezték őket.
Az edinburgh-i kocsmáros
A háború befejeztével nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjetek nem fogják elismerni a britekhez menekült lengyel emigráns kormányt. Sőt, azok, akik a nyugati szövetségesek kötelékében harcoltak, a kommunista hatalomátvételt követően egyértelműen gyanús személyeknek számítottak Lengyelországban.
Az ekkor már tábornoki rangban szolgáló Maczek és társai tehát kénytelenek voltak emigrációban maradni a háború után, melyben egy olyan hazáért harcoltak, ami nem fogadja őket vissza.
Maczek Nagy-Britanniában 1948-ban felmentették katonai szolgálata alól, tábornoki nyugdíjat nem kapott, ráadásul Varsó megvonta tőle a lengyel állampolgárságot is. Edinburgh-ban telepedett le, ahol a Learmouth Hotel kocsmárosa lett. A legtöbb vendége nem is tudta, hogy sörét egy igazi háborús hős csapolta…
Tetteinek elismerése a hatvanas években indult meg, miután kiadták angol nyelven írt emlékiratait. Még megérte a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlását, és azt, hogy 1989-ben hazája egy bocsánatkérés keretében visszafogadta – ő azonban már haláláig Skóciában maradt.
102 évesen hunyt el. Kérését tiszteletben tartva a bredai lengyel temetőben helyezték örök nyugalomra: ott, ahol a háborúban elesett bajtársai is nyugszanak.
Aki képbe akar kerülni azzal, hogy mi is történt Lengyelországgal a második világháború alatt, annak ezt az animációs filmet ajánljuk, a kiváló Sean Bean narrációjával: