„Hú, de szarul nézel ki! Beteg vagy?”

A magyar köznyelv sajnos irritálóan gyakran, meglepő könnyedséggel használ ilyen és effajta felkiáltásokat, amelyek célja persze többnyire nem a másik fél napjának elszúrása, ám az eredménye sokszor mégis az. Egyelőre azonban

semmilyen tudományos kutatás nem igazolja, hogy a másikat sz…rhoz hasonlítani segít bármilyen lelki betegség leküzdésében.

Fogyókúrázó, túlsúlyos ismerősnek is oly könnyen dobjuk be, hogy felszedtél pár kilót, alakformálással vagy tömegnöveléssel próbálkozó barátnak annyira lazán szólunk be csípőből, hogy te fogytál, valami baj van? – mintha nem lenne éppen sértő.

Hát de, sértő.

Mint egy harsogós arcul csapás, úgy eshet ez a másiknak, szinte értéktelenné téve az addig az alakformálásban elért eredményeit, feleslegessé az edzőteremben töltött izzadságos órákat. Egy jó napot rosszá, egy rossz napot pokolivá tehet annak, aki erre érzékeny.

Tökéletesen jellemzi a néplélektant, hogy míg csípős malíciát bármikor odavágunk bárkinek, az már eszünkbe sem jut, hogy dicsérjük azt, ami meg tetszik. Egy jól nézel ki vagy de jó ez a cucc rajtad gyakorisága az átlagember dialógusaiban erősen konvergál a nullához, de van egy olyan gyanúm, hogy a legtöbben

nem is mondtak ilyet még soha.

Csakhogy, aki átélte már, mennyire feldob egy váratlan elismerés, az tudja, hogy ez a világot is jelentheti azok számára, akiknek nem jár ki belőle a hétköznapok szürkeségében. A hanyagul odavetett bántás elszenvedése és a jó szándékú dicséret felvillanyozó öröme közötti lélektani különbség összehasonlíthatatlan, az ára viszont csupán két másodperc az idődből.

A tudomány az elismerés pártján

Márpedig méltatni nagyszerű dolog. Ez nem pusztán szubjektív megérzés, hanem egyben tudományos tény. Az a helyzet ugyanis, hogy a bóknak szinte kizárólag jó hatásai vannak. Az pszichológus körökben már-már közhely, hogy a gyakorlati munkavégzést ténylegesen hatékonyabbá teszi, de a tanulmányi eredményekre, sőt, hosszabb távon az önértékelésre, és ezzel az életminőségre is jótékony hatással van. Egy Norihiro Sadato nevű illető (egyetemi professzor egyébként), aki a dicséreteknek a teljesítményre gyakorolt hatásával kapcsolatosan végzett kutatásokat a Japán Pszichológiatudományi Intézetben, úgy fogalmaz, hogy

a teljesítménnyel kapcsolatos bókolás az agy ugyanazon területét stimulálja, mint amikor az ember pénzhez jut.

Azt meg ugye szükségtelen ecsetelnem, hogy a pénz mennyire király. A dicséret tehát bizonyos értelemben egy olyan fizetőeszköz, amit úgy adhatsz, hogy azzal nem leszel szegényebb. Nem inflálódik, holnap is ugyanolyan sokat jelent majd, mint tegnap jelentett. Az értékéből nem veszít. Nem koszos. Spórolni viszont nem érdemes vele, mert gyűjteni úgysem tudod, és egy cseppet sem leszel boldogabb attól, hogy este elmondhatod: Ma 5 dicséretet nem adtam oda, wow!

Örvendtünk a világnak és a világ örvendezett vala néki

Még durvább, hogy nemcsak a másiknak, de magunknak is jót teszünk azzal, ha egy elismerésre méltó dolgot ténylegesen el is ismerünk. A lélekgyógyászatban nem új feltevés, hogy

szimplán csak gondolni valamilyen pozitív történésre nem ugyanazzal a pszichés hatással jár, mint ténylegesen kimondva nyugtázni azt.

Az egyre szélesebb körben használt orvosi meditációk során (melyeket a pszichoterápiában már hatékonyan alkalmaznak depressziós vagy szorongásos betegségek kezelésében) például az egyik leglényegesebb elem, hogy a gyakorlat közben megfigyelt testi vagy lelki folyamatokat az ember szeretettel, magában kimondva nyugtázza és elfogadja.

A másiknak szánt dicséret hangos kimondása is valami hasonló: fókuszálni a minket körülvevő világ pozitív aspektusaira. Vagyis lényegében azzal, hogy mások jó teljesítményére, jó megjelenésére vagy más remek tulajdonságaira felhívjuk a figyelmet, kognitív figyelemgyakorlatot végzünk, és magunkévá teszünk egy optimista perspektívát. Egyszerűbben szólva: mások jókedvre derítésével magunknak okozunk örömöt. Ténylegesen boldogabbá tesszük magunkat is azzal, ha jókat szólunk másoknak, önmagukról. Win-win.

De van itt még más is

Lehetne a fenti akár az ultima ratio, a végső érv, aminél többet mondani sem kell a dicséret védelmében. Van viszont még ennél is pragmatikusabb szempont: a dicséret nevetségesen sokat segít a társas kapcsolatok kiépítésében. Ha jó benyomást teszel, az jó megítélést eredményez. Munkahelyen, baráti társaságban, edzőteremben, szórakozóhelyen, de BKV-n, utcán, bárhol. Meg eleve, könyörgöm: dicsérni jó érzés! Hozzáteszel valamit a másik napjához. Mennyiből tart? Száj kinyitása, hangok kiadása. Lényegében.

Amivel vigyázz!

A pozitív jelzőket ész nélkül, felszínesen, pusztán a könnyű haverkodás céljából szórni persze nem érdemes. Aki így tesz, annak jussa a hiteltelenség. Ha aznap a harmadik embernek mondod el, hogy ő volt a legmeggyőzőbb az értekezleten, vagy neki van a legstílusosabb megjelenése az egyetemen, nyilván nem fogják elhinni, de a legfontosabb: te sem fogod magadnak. Hogy ne téveszd el a mértéket, érdemes abba belegondolni, hogy te is csak azt a méltatást fogadod el érvényesnek, aminek a saját feltételezésed szerint is alapja van: jól megoldott feladat, kemény edzésmunkával elért fizikai eredmény vagy éppen egy cucc, ami szerinted is jól áll.

Ha tehát abból indulunk ki, hogy a becsmérléssel kárt okozhatsz a másik embernek, dicsérettel viszont örömet, akkor milyen érvek szólnak az előbbi mellett?