A Moneyball című film ismertette meg a világot a baseballt megreformáló szisztémával. A legkiszámíthatatlanabb csapatsportban is működik – a Liverpoolt már berobbantották vele. Hasznos, inspiráló elemzés a menedzsment matematikai szemléletéről.

“A Chelsea is beléphet a Moneyball-korszakba, Billy Beane cége ajánlatot készül tenni” – írta még március elején több nagy európai sportlap. Azokban a napokban vált világossá, hogy az orosz-ukrán háború nyomán többek között Roman Abramovicsra is kivetett nyugati szankciók arra kényszerítik az orosz oligarchát, hogy eladja a 2003-ban megvásárolt klubot.

Azóta kiderült, hogy a feltűnt érdeklődők közül Billy Beane és üzleti partnerei messze nem a legesélyesebbek arra, hogy megvegyék a Chelsea-t, de a dologban nem is ez az érdekes. Hanem az, hogy a cikkek egyértelművé tették: mára az európai futball kontextusában is 

fogalommá lett a Moneyball című mozi, illetve az általa ismertté tett módszertan.

Aki nem látta volna a valós eseményeken alapuló 2011-es filmet (magyar címe: A pénzcsináló), annak különösebb spoilerek nélkül össze tudjuk foglalni. A Brad Pitt által megformált Beane az Oakland Athletics baseballklub főnökeként egy nevenincs közgazdász által kidolgozott statisztikai metódust alkalmazva olcsón próbál versenyképes csapatot építeni: öreg baseballrókák megérzéseken alapuló szakvéleménye helyett számokra támaszkodva, a játékosokat konkrét részfeladatokra szánva dönt az igazolásokról.

Nem véletlen, hogy a szisztéma éppen a baseballban jelent meg, az ugyanis az összes mozzanatának számszerűsíthetőségével tökéletesen alkalmas rá, hogy adatelemzésnek vessék alá. Ha XY játékos a történeti adatsorok szerint adott valószínűséggel jó helyre üti a labdát, akkor ilyen és ilyen játékhelyzetben megéri őt szerepeltetni, mert hosszú távon kijön az eredmény. Statisztikailag ki kell jönnie.

Azzal kapcsolatban bezzeg szinte mindenki szkeptikus volt, hogy a csapatsportok közül talán a legkiszámíthatatlanabb, és a váratlan egyéni húzásoknak a legnagyobb teret engedő fociban is sikeres lehet a dolog.

Az eredmény is egy adat, csak fontosabb

Nem mintha ne zajlana vagy két évtizede igazi adatforradalom ebben a sportágban is. Már az átlagnézők is figyelik az olyan mutatókat, mint a passzhatékonyság, a labdabirtoklás, a megnyert párharcok aránya, vagy a helyzetek minősége alapján, algoritmusok által számolt várható gólok (xG, expected goals) száma. Mindennapi tapasztalat azonban, hogy ezek sem magyaráznak meg mindent, sőt gyakoriak az olyan meccsek, amelyek eredménye gyakorlatilag valamennyi efféle jelzőszámnak ellentmond.

A Beane-féle statok jóval mélyebbre mennek – igaz, azok sem írják le teljes körűen a játékot. Valakik mégis megpróbáltak olyan közel jutni, amennyire csak lehetséges.

A szójababos ürge kiszámolja

Egy amerikai üzletember szerepvállalása kellett ahhoz, hogy a profi foci első vonalában is megjelenjen a Moneyball tudománya. John Henry (akkor még New England Sports Ventures néven ismert) Fenway Groupja 2010-ben vette meg a Liverpool FC-t. Henry egy olyan általa kidolgozott algoritmus révén gazdagodott meg, amely képes volt előre jelezni a szójabab világpiacán jelentkező áringadozásokat, elég jó barátságban van tehát a a számokkal. A Fenwaynek nem voltak olajsejkekéhez mérhető anyagi lehetőségei, így logikusnak tűnt egy olyan módszer alkalmazása, amely racionális alapokra helyezi az üzleti-szakmai döntéseket.

Hát, nem volt kezdettől diadalút.

A Fenway első 6 liverpooli évében a csapat csak egyszer végzett a 6. helynél előrébb, így a Bajnokok Ligája nevű pénzgyárba sem jutott be többször. A kockafejűek algoritmusait a közeg továbbra is lenézte. Amikor az ESPN szakkommentátoraként dolgozó egykori skót középpályást, a Premier League-ben is évekig játszó Craig Burleyt szembesítették a várható gólok fogalmával, hangosan felröhögött.

De a rendszer valójában működött. Már a jelenlegi sikeredzőt, Jürgen Kloppot is a klub adatelemzőinek tanácsára szerződtették, és lassan az okos játékosigazolások hatása is beérett – legkésőbb a 2019-es BL-győzelem és a 2020-as bajnoki cím alkalmával. Az elméleti fizikusként végzett Ian Graham és statisztikusbrigádjának legfontosabb feladata ma is az, hogy megmondják, kivel érdemes megerősíteni a keretet. Ellentétben a scoutok (megfigyelők) hagyományos módszerével, Graham saját bevallása szerint nem is néz a kiszemeltekről videókat, mondván, az

Ami elképesztő kijelentés, gondoljunk bele, nagyjából olyan, mintha egy szakács azt mondaná, nem bajlódik az obskúrus kóstolgatással, milyen gusztustalan dolog már ez a nyalakodás. Inkább megnézi egy adatbázisban, milyen íz jön ki a felhasznált összetevőkből.

Csakhogy Grahamnak olyan kifinomult eszközei vannak, amelyekhez képest a játékos sikeres passzainak arányát jelző mutató hasznavehetetlen otrombaságnak tűnik. Hónapokig dolgozott egy modellen, amely kiszámítja, hogy a csapatoknak mekkora esélyük volt a gólszerzésre egy adott akció – egy passz, egy elhibázott lövés, egy becsúszó szerelés – előtt, majd közvetlenül utána. A modell segítségével pedig számszerűsíteni tudja, hogy az egyes játékosok mennyire befolyásolják a csapatuk győzelmi esélyeit a mérkőzések során.

Passzolni, de hova

Tökéletes példa erre Naby Keita. A Liverpool guineai középpályásának passzpontossága az elitben egyáltalán nem számít kiemelkedőnek. Graham adatai eközben azt mutatták, hogy Keita gyakran próbálkozik olyan átadásokkal, amelyek ha célba érnek, olyan helyzetben lévő csapattárshoz kerülnek, ahonnan az átlagosnál nagyobb esély van a gólszerzésre. Egy egyszerű játékosmegfigyelő Keitában csak egy sokoldalú középpályást látott, Graham viszont egy igazi kincset. Már akkor javasolta, hogy szerezzék meg, amikor még a Salzburgban játszott, aztán 2018-ban le is csaptak rá.

Hasonló volt a helyzet a brazil Philippe Coutinhóval, akivel végül pazar üzletet csináltak, 13 millió euróért vették az Intertől, és öt remek szezon után 135-ért adták tovább a Barcelonának. A bevétel majdnem fedezte három olyan focista árát, aki a maga területén a világ egyik legjobbja: a kapuba megvették Alissont, a védelembe Virgil van Dijkot, védekező középpályásnak meg Fabinhót.

Ezzel pedig el is érkeztünk a Fenway stratégiájának egy másik fontos eleméhez: a játékospolitikát teljes egészében racionális szempontok szerint intézik. Ez a nemzetközi fociban, hiába működik papíron üzleti alapon, egyáltalán nem magától értetődő – egy klubelnök szimpátiája, a szurkolók nyomása gyakran vezet észszerűtlen lépésekhez.

Nem arról van szó, hogy mindenáron olcsón vásárolnak. Olyannyira nem, hogy a Transfermarkt szerint a 2015-16-os szezon óta Klopp a 12. legtöbb pénzt költő edző a világon, 480 millió fonttal. Az általa bezsákolt játékosok átlagos árát tekintve meg egyenesen a harmadik a rangsorban, 26,6 millióval (csak Zinedine Zidane és Ernesto Valverde előzi meg). A lényeg, hogy a klub igyekszik mindenkire annyit áldozni, amennyit ténylegesen ér, egy petákkal se többet.

(Megjegyzendő, hogy Simon Kuper újságíró és Stefan Szymanski sportközgazdász könyve, a magyarul 2016-ban, Fociológia címmel megjelent Soccernomics tudományos módszerekkel bizonyította, hogy a játékospiacon elvert pénz mennyisége és a megnyert címek száma között, bármilyen furcsa, nincs direkt összefüggés. Ami korrelál az eredményességgel, az a játékosfizetésekre fordított összegek nagysága.)

Van hova fejlődni

A futball azonban annyira komplex jelenség, hogy a Liverpool rendszere is korlátozottan képes csak leképezni. A több ezer egyéni akcióból a hivatalos eseménynapló által rögzített passzokat, lövéseket és labdamozgásokat tudja értékelni. Graham azon dolgozik, hogy a matematikai megjelenítés közelebb kerüljön ahhoz, ami valójában a pályán történik: ne csak azt rögzítse, hogy egy védő odapasszolta a labdát egy középpályásnak, hanem azt is, hogy

mekkora erővel tette, és mi történt, amikor a másik megkapta.

A fickó ezért ideje nagy részét egy olyan új rendszer kidolgozásával tölti, amely a videón látható eseményeket a mostaninál sokkal részletesebben értelmezi. Pontszámokat rendel minden mozzanathoz, még akkor is, ha abban a labda nem érintett. Beleértve ebbe az oldalvonal mellett elfutó védőt, aki a figyelme megosztására kényszeríti az ellenfelet, vagy a tizenhatosra betörő csatárt, még ha a beadás végül el is száll a feje fölött – minden egyes akciót, azzal együtt, hogy mennyire jól hajtották végre.

Sokak szerint innen más csak egy lépés a pontról pontra, centiről centire megtervezett támadások megjelenése, akárcsak az NFL-ben. De ha lesz is ilyen kísérlet, ettől még elég messze vagyunk.

Azért nem minden a száraz adat: