Gyerekes szerzőink vallanak arról, hogy ők hogyan beszélnek a saját gyerekeikkel a háborúról. Tanácsot nem adunk, minden helyzet, minden gyerek, minden család más és más, de úgy tartjuk, gondolataink és érzéseink, illetve történelmi kontextusba helyezéseink valamit segíthetnek azoknak, akiknek most szintén súlyos témákról beszélniük kell a gyerekeikkel.

Lovasi Andrea

Két éve éreztem legutóbb ezt a rémületet. Akkor, a pandémia kitörésekor volt bennem ez az intenzív menekülési vágy. Szökni akartam a gyilkos elől. Akkor, amikor lakóhelyemen, Torinóban már fehér szkafanderekbe bújtak az egészségügyi dolgozók, Magyarországon még nem regisztráltak egyetlen esetet sem. Naivan reménykedtem, hogy az országhatár majd gátat szab, óv és védelmez. Férjemnek viszont, a munkája miatt maradnia kellett. Az ő ötlete volt, hogy menjek haza én az óvodás gyerekünkkel. Hogy legalább mi legyünk biztonságban a magyar kisvárosban – bár utólag ez az optimizmus gyerekesnek hat, akkor még nem tudtuk, mivel áll szemben a világ. Pro-és-kontra-érvek megszállott latolgatásával telt két nap, miután eldöntöttük: maradunk, nem hagyjuk a férjemet egyedül a slamasztikában.

Ez jut eszembe, amikor egy újabb betolakodó fenyegeti a világot. Elképzelem az anyákat, feleségeket, akik most valahogy ugyanígy esélyt mérlegelnek. Hagyják-e a háborús övezetben férjeiket, hogy mentsék saját, de leginkább a gyerekeik életét. Vagy higgyék, hogy hamarosan véget ér ez a borzalom és tartsanak ki ott, a bombazápor közepette is, remélve, hogy valahogy csak megússzák. Vagy keljenek útra, szálljanak fel a zsúfolt vonatokra, mely elviszi őket olyan országba, ahol ugyan barátsággal fogadják őket, de az addigi életüktől mégis elképzelhetetlenül messze van. Idegen ország, idegen nyelv, idegen emberek között álljanak helyt, óvva gyermekeiket és közben cipelve azt a súlyt, hogy mi lehet éppen az otthon maradottakkal.

Én leginkább ezekről mesélek fiamnak, a háború emberi oldaláról. Magyar, olasz, angol, francia sajtót figyelek, és igyekszem összerakni a puzzle darabjait. Aztán mindezt leképezni egy nyolcéves nyelvezetére és értelmére. Átadni azt a csökönyös és megrögzött hitemet, hogy nincs az a vagyon vagy földrajzi terület, melynek birtoklása iránti vágy feljogosítana bárkit is akár csak egyetlen emberélet kioltására.

Elmondom a fiamnak, hogy a háborút nem játékpuskákkal vívják, ott emberek halnak meg. És nem támadnak fel újra, mint a videójátékok figurái.

Felvételeket is mutatok a második osztályosomnak a rakétatámadásokról, és elmesélem, hogy mindez egy őrült elme játéka. Hogy egy megszállott hatalommániástól szenved most a világ. De a felborzoló képek mellett meg is nyugtatom, mutatom a világító földgömbjén, hogy mi a háborús övezettől távol, biztonságban vagyunk. És csak magamban teszem hozzá, hogy reméljük.

Ulla

A 14 éves lányom előbb látott (kikockázott) halott orosz katona mellett pózoló ukrán honvédőt, mint én. Nem azért, mert célirányosan kereste, hanem mert eddig is igyekezett nyomon követni, mi zajlik a világban, és ennek megfelelő forrásokat követ Instán. Ő az a generáció, akinek a klímaszorongás sem egy luxushiszti, amit remekül ki lehet gúnyolni. Ő már
úgy készül a felnőtt életére, hogy a létért folytatott harc is simán benne van a pakliban, és a pályaválasztását is az határozza meg, hogy érdemben tegyen valamit ez ellen.

Szóval a lányomat egyáltalán nem érte akkora sokként az orosz invázió, mint engem, hiszen eddig is meg volt róla győződve, hogy a világ el van cseszve. Ami engem illet, ahogyan általában, úgy az ukrán helyzettel kapcsolatban sem igyekszem kozmetikázni a valóságot, de arra sem vagyok hajlandó, hogy innentől minden percem rettegésben éljem attól tartva, mikor nyomja meg valaki a gombot. Ha kérdez, a legjobb tudásom szerint válaszolok, és

igyekszem úgy keretezni a dolgot, hogy ne a gonoszságra, hanem az emberi nagyságra helyezzem a hangsúlyt: arra, hogy egy nemzet nem riad meg az irgalmatlan túlerőtől,

hogy az emberi szolidaritás mindig megjelenik ott, ahol nagy a baj, és hogy soha nem szabad alábecsülni egy olyan férfi erejét, aki képes tűsarkúban fejenállásból hídba érkezni:

Galambos Péter

Néha eszembe jut, hogy az utódaim (14 és 12 éves) élete mennyivel sterilebb a saját gyerekkoromnál: míg én szinte mindig tudom (tudni vélem), hogy hol vannak és mit csinálnak, a szüleimnek fogalmuk sem volt a viselt dolgaimról, különös tekintettel a tanítás és az edzés közötti időszak elöltésére. (Persze ugyanezt gondolhatta rólam a nagyapám, aki pesti parkok helyett Erdély hegyeiben töltötte a délutánjait, de ez most mindegy.) Kataklizmákkal viszont nem állnak rosszul. Egy évekre elhúzódó, világméretű járvánnyal „csak” Csernobilt tudom szembeállítani, az ukrán konfliktus pedig aligha lesz szelídebb a délszláv háborúnál. Rövidebb talán igen, de ki tudja.

Szóval két év alatt már másodszor kellett válaszolnom a kérdésre, hogy most mi lesz. Nem volt pánik a szemükben, csak döbbenet:

Persze fogalmam sincs, mi lesz, és ezt nem is titkoltam. Elmondtam, hogy szerintem mi nem lesz. Ezek végül is jó alkalmak arra, hogy az ember rámutasson a Tikflixen kívüli világ realitásaira. A drámai körülményeknek tudom be, hogy egészen hosszan figyeltek a NATO-ról és az orosz birodalmi identitásról szóló magyarázatra. Az viszont meglepett, hogy állításuk szerint az iskolában alig téma a háború.

Zubor Tamás

Amikor mi (a most negyvenes generáció) voltunk abban a korban, mint a 15 és 13 éves gyerekem, egész más világban, egész más korszellemben kamaszodhattunk. A rendszerváltások és a kommunista diktatúrák fölött aratott győzelem egyfajta globális eufóriát okozott, ami többé-kevésbé az egész kilencvenes éveket meghatározta – véget mindennek a szeptember 11-i terrortámadások vetettek. Tavaly, mikor már azt lehetett látni, hogy a koronavírus-járványon idénre már azért túlleszünk, arról beszéltünk, hogy ezután talán egy újabb optimista periódus következik a világban. És ilyenkor az 1920-as évek felszabaduló emberisége is szóba került, a beszélgetést pedig kiválóan illusztrálta az általuk is nagyon szeretett A nagy Gatsby.

Akkor egy világháború, majd az ennek nyomán kitörő, több tíz millió áldozatot követelő spanyolnáthajárvány után következett a nagy felszabadulás (melynek aztán a húszas évek végén a nagy gazdasági világválság vetett véget). Tavaly azt hittük, hogy száz évvel később elég lesz az új optimista korszellemhez egy világjárvány. De vajon elég lesz-e ehhez egy olyan „lokális” háború, mint ami most kitört?

A 13 éves fiam az elmúlt hónapokban fordult át természettudományos érdeklődésről és ambíciókról hangsúlyosan a történelem és a politika felé. Már konkrétan az is elhangzott, hogy ő bizony politikus szeretne lenni. Ha így lesz, az, ami most zajlik, hogyan csapódik, majd ülepedik le benne? Növeli az elszántságát, azt érzi majd mindettől, hogy bőven van még dolga a világban egy tényleg jót akaró politikusnak? Vagy letöri a lelkesedését az az elképesztő barbárság, amivel az oroszok lerohanták a szomszédjukat, és aminek egyik közvetlen következményét,

embertömegek földönfutóvá válását most egészen közelről látja minden reggel és délután, iskolába jövet-menet,

amikor áthalad a Nyugatinál?

A híreket együtt figyeljük, cikkeket, elemezéseket, beszédes képeket és hátborzongató videókat, mémeket küldünk egymásnak, abban a szerencsés helyzetben vagyok tehát, hogy semmit nem kell elhallgatnom, magamban tartanom. Mégis, amikor csütörtök kora reggel, készülődés közben ránéztem a hírekre, összeugrott a gyomrom, hogy hogyan fogom nekik megmondani, mi történt. Aztán persze, mire hazajöttek az iskolából, már mindent tudtak.

Horváth Kálmán

Az én esetem speciális, mert nekem (ha minden jól megy) csak nyáron fog megszületni az utódom, és bár elég sokat beszélek hozzá, hogy szokja a hangom, de még abban sem vagyok biztos, hogy a fülei egyáltalán a megfelelő helyre vándoroltak-e már a fején, illetve vannak kétségeim azt illetően is, hogy a magzatvízben mennyire terjed a hang. Bármilyen is lesz a helyzet nyáron, Junior biztos, hogy háborús világba fog születni, hiszen a II. világháború óta nem telt el fegyverropogás nélkül egyetlen hét sem – ha érdekel, ezen az oldalon meg tudod nézni, hogy ebben a pillanatban éppen a világ melyik pontján zajlanak még harcok Ukrajnán kívül.

Lehet, hogy ez a cikk is olyan rosszul fog öregedni, mint az Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja megállapítás, de azt látom, hogy vagy egy nagyon gyors lefolyású, max. pár hetes háború lesz ez a mostani, amire emlékezni kevésbé fogunk, de a hatásait még hónapokig fogjuk szenvedni az elszállt energiaárakkal és az instabillá vált keleti régióval vagy (és ez a valószínűbb forgatókönyv) hosszú hónapokra elnyúlik Ukrajna „pacifikációja”, és ugyanúgy a mindennapok részévé válnak a szétbombázott városok, a menekülő civilek, mint a délszláv háború éveiben. Csak most nem Chrudinák Alajos fogja ezeket narrálni, hanem HD-ban nézhetjük a történéséket követő 10. percben a borzalmakat. Könnyű a jót megszokni és ez a rosszra is igaz.