Izgalmas véleménycikk jelent meg a BBC News oldalán Steven Pinker, a Harvard pszichológiát és kognitív tudományokat kutató professzora tollából. Írásában az észszerűség kontra zsigeri vágyak ellentétet körbejárva arra keresi a választ, hogy ösztöneinken felülkerekedve hogyan válhatunk produktívabbá, hogyan gyarapíthatjuk anyagi, testi és szellemi javainkat némi önreflexióval és önkontrollal. Pinker kutatásain alapuló cikksorozatunk első részében arról írtunk, miért érdemes kényeztetni jövőbeli énünket, most pedig zavarosabb vizekre evezünk: a sorsszerűség és a véletlen a téma.

Mondják: a Szentlélek másik neve véletlen, és mi sem lehetne igazabb életfelfogásunkra, világértelmezésünkre. Lépten-nyomon igazságokat keresünk random történésekben, sorsszimfóniákat, hollywoodi sikersztorit várunk az élettől, aminek a végén pedig nincsen sem stáblista, sem happy end. Kant óta tudjuk, hogy befogadó nélkül nincs jelenvaló lét – a receptoraink felé konstans módon, kakofón áradó jelek értelmezéséhez azok kategorizálására van szükségünk: az ingerek forma és rendszer nélküli káoszát kategória-edényekbe öntve, kognitív struktúráink koordinátarendszerén elhelyezve vagyunk csak képesek nemcsak értelmezni, de érzékelni is. Pláne artikulálni.

– írja Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezése legvégén, de lássuk be: nehéz hallgatni, amikor annyi mindenről lehetne beszélni.

Kell, hogy legyen egy rendszer. Kell, hogy legyen értelme – diktálja az egó Freud szerint. Minden, ami történik velünk, körülöttünk, értelmet kell nyerjen, elménk minden tapasztalatatunkat kérdés nélkül fiókokba rakja, felcímkézi. És ezt néha túlzásba viszi.

Fej, vagy írás? Teve, vagy menyét?

Mindnyájan feküdtünk gyerekként a réten, országutak mellett stopposokként, autókra várva egy-egy búzamező mellett, a felhőket bámulva, és láttuk beléjük akkori álmaink, vagy – ahogy tetszik – épp akkor kisülő neuronjaink mintázatát.

Nem kivétel Shakespeare Hamletje sem, aki Poloniusszal vitázott hosszan arról, hogy teve vagy menyét úszik át lassan fejük fölött a sztratoszférában. A felhőbámulás, az ok-okozat keresése véletlenek sorából sarjadó életünkben, amelynek rendezőinek gondoljuk magunkat, valójában könnyen sebezhetővé tesz minket. Mintákat keresünk a kaleidoszkóp véletlenszerű mintázataiban, mintha csak a tervezett világ részei lennének.

Pedig tudjuk: nem azok.

A minták keresése a véletlenben természetünk része, de ha tudatosítjuk magunkban ezt az ösztönünket, akkor jóval gyümölcsözőbb életet élhetünk – véli Pinker. Amikor véletlenszerű események történnek velünk, elménk automatikusan csoportokba rendezi, fiókokba rakja őket, hacsak nem építünk fel tudatosan egy tűzfalat, amely megakadályozza ezt. Amikor látszólag teljesen véletlen dolgok történnek velünk, hajlamosak vagyunk struktúrákba rendezni őket, és több jelentőséget tulajdonítani nekik, mint amennyivel valójában bírnak.

Átment előttünk a fekete macska az úton. Nem jól léptük le a macskakő/zebra mintázatát. A bajok hármasával jönnek. Rossz előjel, ha egy galamb vállon illet. Sokszor egyszerűen képtelenek vagyunk elfogadni a dolgok esetlegességét.

A véletlennel bizony hadilábon állunk – úgy érezzük, le kell győznünk, értelmet kell adnunk neki.

„A veszély magában a véletlenszerűség ideájában rejlik – írja Pinker –, ami valójában két fogalmat jelöl. Utalhat egy teljesen anarchikus folyamatra, amelynek eredményeiben hiába keresnénk rendszert vagy észszerűséget, mint egy kockadobás vagy egy fej-vagy-írás eredménye. Ugyanakkor vonatkozhat magára a kimeneti adathalmazra is, amikor az ellenáll mindenféle értelmezési, rendszerezési kísérletünknek.”

Ha egy pénzfeldobássorozat eredményei a következők: fej, írás, írás, fej, írás, fej – az rendben van, azaz teljesen véletlenszerűnek tűnik, annak is tartjuk. De ha ugyanennek a sorozatnak az eredménye: fej, fej, fej, írás, írás, írás – na, ott valami nem stimmel. Legalábbis ezt érezzük, mivel az utóbbit azonnal rendszerezni tudjuk, és így hivatkozhatunk rá: egymást követően három fej, három írás.

A rulettasztal-filozófia

Intuitíve azt gondolnánk, hogy a második, rendezett mintázatot mutató sorozatra jóval kevesebb az esély, pedig valójában épp ugyanannyi. Ugyanígy: miután sokszor egymás után fejet dobtunk, azt érezzük: most már jönnie kell egy írásnak is! Ez az az ösztön, amely miatt emberek teljes családok megélhetését verik el a nyerőgépek előtt ülve vagy a rulettasztal mellett álva. Pedig az érmének vagy a rulettgolyónak nincs memóriája.

Sokszor elfelejtjük, hogy egy teljesen véletlenszerű folyamat is generálhat rendszerszerűnek tűnő eredményeket – ha nem így lenne, nem is lenne teljesen véletlenszerű. A látszólag sorsszerű egybeesések, véletlenek épp azért nyűgöznek le, mert nem vesszük számba, hányféle potenciális, véletlenszerű együttállás valamelyike vált valóra.

Random-fandom

Vegyünk egy házibulit két tucat vendéggel. Vajon mennyi az esélye, hogy közülük kettőnek ugyanazon a napon legyen a születésnapja? A válasz: több mint 50 százalék – hatvan vendég esetén pedig már 99! Ezek a teljesen kontraintuitív adatok csak azért meglepőek, mert mindig saját magunkból indulunk ki: a Föld és a bolygók – Kopernikusz ide vagy oda – körülöttünk forognak, a világmindenség pedig értünk tevékenykedik, hogy meglegyen az a bizonyos, alaposan dramatizált sorsszerűségünk ezen a sárgolyón.

Arra valóban kicsi az esély, hogy húsz emberből egynek épp a miénken legyen a szülinapja, így, ha mégis, azt rögtön égi jelnek vesszük, és ha egy csinos csajról van szó, és van szikra is, a sorsszerűség jegyében azonnal megkérjük a kezét. Csak közben elfelejtjük, hogy 366 születésnapos dátum létezik összesen, így az egybeesések száma, ha nem magunkat helyezzük a középpontba, igen jelentős.

Az életünk valójában tele van ilyen egybeesésekkel, amelyek a nagy számok törvénye alapján egyáltalán nem meglepők. Sőt: annyi minden történik körülöttünk, hogy

mintákhoz, ok-okozathoz kényszeresen vonzódó agyunk felügyelet nélkül azonnal egyenleteket hoz létre belőlük, és már küldi a megoldást.

Csak az attitűdünkön múlik, hogy a történések végtelenhez közelítő számából mennyit könyvelünk el sorsszerű véletlennek, melyik kettőt hozzuk összefüggésbe egymással, miközben a fejünk felett a kérdőjelet felkiáltójelre cseréljük, és saját mitológiát gyártunk.

Az előttem álló autó rendszámának betűi az exem keresztnevének mássalhangzói, a számok meg benne vannak a telefonszámában? A sors akarja, hogy még egyszer megpróbáljuk! A jósnő vagy a pszichológus beletalál mindnyájunkra jellemző életed, netán tudatalattid egyik aspektusába? Ilyen nincs! A coachod tol egy „ugye megmondtam”-ot, miután valamelyik világmelváltó bölcsessége bejött? Biztos tud valamit!

Igen, igen, de nem. Van erre egy Amerikában bevált hasonlat, amelyet texasi íjászátverésnek neveznek. Volt egy céllövöldebajnok, aki kilőtte a nyilat a pajta falára, majd utólag köréfestett egy céltáblát úgy, hogy annak épp a középpontjából álljon ki a nyíl.

– mutat rá Pinker. Ahogy Hamlet tette a felhőivel, legyen az akár teve, menyét, vagy bálna.

A véletlenszerűségek túlinterpretálása nemcsak a magán-, de az üzleti életben is rizikós, amikor mondjuk a részvények sokszor véletlenszerűen változó tőzsdéjén keresünk olyan összefüggéseket, amelyek megléte a mi malmunkra hajthatná a vizet. Ha ellenállunk agyunk kéretlen rendszerezési kényszerének, és kivárunk, sok esetben sokkal jobban járunk.

A világ tele van véletlenekkel. Tulajdoníthatunk jelentőséget együttállásoknak, persze, és sokszor nem is baj. Jó, ha sorsszerűnek gondoljuk az első találkozást, egymásra pillantást a párunkkal, vagy hogy a nap éppen ott, úgy, és akkor kelt fel, ahogy az első randin. De jó, ha tudjuk azt is, hogy ezeket mi látjuk bele, tesszük hozzá a világhoz. Néha be kell húzni a féket, amikor túlgondolnánk a dolgot, így ugyanis racionálisabb döntéseket hozhatunk. Még akkor sem kell a beköszöntő bajt sasolva indítani a napot, ha reggel véletlenül lefejeltük a tükröt vagy a szomszéd fekete macskája átment előttünk.

Szóval rögzítsd, hogy a véletlen véletlen, haver!

Ettől függetlenül persze mind álmodjuk tovább a sorsszimfóniánkat. Mert a minket körülvevő történéseket szépen mintákba fűző agyunk axisainak neuronális kisülései – értsd: álmaink – nélkül sokkal üresebb hely lenne a világ.

Steven Pinker kutatásain alapuló cikksorozatunk záró részében megmutatjuk, hogyan jöhetsz jól ki egy vitából anélkül, hogy hangember lennél!

Életvezetési tanácsok más szemszögből: