Él egy színésznő Hollywoodban, akit valószínűleg észre sem vennél, ha melléd ülne a villamoson, mégis olyan horderejű klasszikus filmekben égett a retinákba, ami csak keveseknek adatik meg. Jodie Foster több mint ötven éve van a pályán, és anélkül lett az álomgyár megkerülhetetlen ikonja, hogy csupasz testrészek villantásával, aktuálpolitikai statementekkel vagy magánéletének kiteregetésével etette volna a bulvársajtó mindig éhes firkászait. Ő inkább a munkát, az alázatot, a pontosan meghúzott határvonalakat választotta, és nagyon úgy tűnik, hogy a recept továbbra is működik.
Bizonyára sok kislányos anyuka álmodozik arról, hogy szeme fénye a mozivásznon csinál majd karriert, szép ruhában, bájos tündérhercegnőként rabolva el a nézők szívét. Abban már valószínűleg jóval kevesebben látnának fantáziát, hogy bakfis lányuk gyerekprostituáltként rója New York legmocskosabb utcáit egy megkattant taxisöfőr atyáskodó tekintete mellett, egy feltörekvő rendező nyomasztó mozijában.
A taxisofőr (1976)
Ma már mindannyian tudjuk, a mama nagyon is jól döntött, és Jodie Foster azóta is előszeretettel vállal el olyan szerepeket, amiket mások túl kockázatosnak ítélnének. Legutóbbi filmjében, a Hotel Artemis című sci-fiben például hetvenéves öregasszonnyá maszkírozva játssza a titkos kórházat futtató nővér szerepét.
Ovi helyett forgatás
Evelyn, Foster anyja elvált katona férjétől még azelőtt, hogy negyedik gyermeke, a később mindenki által Jodie-nak hívott Alicia megszületett volna 1962-ben. A család Los Angelesben élt, és az asszony a filmek világában dolgozó sajtósként igyekezett eltartani a családját. Egészen addig, míg fel nem figyelt a fia, Buddy tehetségére. 1965-ben éppen egy tévéreklám castingjára mentek, ahová magával vitte a 3 éves kislányát is. A szőke angyalka nemes egyszerűséggel akaratlanul ugyan, de elhappolta a szerepet bátyja elől. Innentől Evelyn főállásban egyengette gyermekei karrierjét, amiben előnyt jelentett neki, hogy belülről ismerte Hollywood világát.
A kis Alicia, aki egyébként testvéreitől kapta a Jodie nevet, hamar megvillantotta egyedülálló intellektuális képességeit.
Hároméves kora óta olvas,
még gyermekként megtanult franciául, olyannyira, hogy nem egyszer maga mondja fel saját filmjei francia szinkronját. Emellett beszél egy kicsit olaszul, spanyolul és németül is.
A fentebb említett tévés debütálás után sorra jöttek a reklámok, amelyekben előszeretettel foglalkoztatták a cuki szőke kislányt.
Később bátyjával együtt tévésorozatokban kezdett szerepeket kapni, és karrierje hamarosan felülmúlta testvéréét, aki felnőve egy könyvben írta ki minden keserűségét és frusztrációját, egyáltalán nem nyerve el ezzel a család tetszését. Jodie Buddy könyvét nemes egyszerűséggel a figyelemért és a pénzért tett kétségbeesett próbálkozásként aposztrofálta, ami semmi másra nem volt jó, mint hogy anyjuk szívét összetörje.
Buddy Foster
A gyermek, majd kiskamasz Jodie Foster sorra tűnt fel a tévésorozatokban, filmekben és musicalekben, melyeknek jelentős része a Disney nevéhez fűződött – ezáltal komoly népszerűségre tett szert a ’70-es évek amerikai fiatalságának körében.
Engem nézel?
Az áttörést egyértelműen a Taxisöfőr hozta meg Foster számára. Ez az a film, amivel végképp kiemelkedett a cuki gyerekszínészek közül, és ami
13 évesen elhozta számára az első Oscar-jelölést.
A cinikus, koravén gyereklány szerepe az egyik olyan kép, ami Jodie Fosterrel kapcsolatban kitörölhetetlenül beégett mindannyiunk kulturális emlékezetébe.
Saját bevallása szerint ekkor kellett életében először olyan embert játszania, aki nem ő, vagyis ekkor kellett először igazán játszania. Itt esett le neki, hogy a színészkedés nem szimpla hobbi, hanem valódi szakma, megtanulható fogásokkal. Robert de Niro személyében valódi mentorra és mesterre lelt, a forgatások szüneteit a színész rendszeresen arra használta, hogy kamasz kolléganőjével próbált, meglátta benne ugyanis azt a potenciált, amit aztán a színésznő karrierje ékesen igazolt is. A munka során azóta is meglévő, szoros baráti kötelék szövődött kettejük között.
A nembuta szőke
Scorcese mozija tehát meghozta Jodie számára a sikert, innentől kezdve Hollywood A-kategóriás színésznőként számolt vele, a többség nyilván ekkor kezdte volna csak igazán ütni a vasat. De Foster inkább fogta magát, és elment a Yale-re irodalmat tanulni, ahol diplomát is szerzett 1985-ben. Az alábbi rövid videóban 17 évesen beszél terveiről, és úgy általában a világról alkotott véleményéről. Érdemes megnézni, mert a kis Jodie egyrészt szép, mint egy margaréta, másrészt egészen döbbenetes érettséggel és lazasággal beszél mindarról, amit számára az álomgyár jelent. Már itt megjelenik művészi hitvallása, mely egész karrierjén megfigyelhető, miszerint
a jó színésznőt leginkább az általa sugárzott intellektus és erő különbözteti meg az átlagostól.
Azt is kifejti, hogy férfiak esetében ez a plusz az érzékenység, és hogy a legnagyobb élő színésznek Robert de Nirót, női példaképének pedig Ellen Burstynt és a fiatal Katherine Hepburnt tartja.
https://www.youtube.com/watch?v=XXyaTKBYqpk
Az egyetemen töltött évek alatt a színésznő karrierje érthető módon lelassult, de nem ezért él ez sötét időszakként Foster életútjában. A taxisofőr, a magányos wannabe igazságtevő története, nem csak művészi értelemben erős mozi. Mint minden hasonló történet, képes arra, hogy hasonló késztetéseket erősítsen fel az arra hajlamos emberekben, akár a tettlegességig is elvíve őket.
John Hinckley
John Hinckley-re olyan mély benyomást tett Foster a Taxisofőrben, hogy árnyékként követte, telefonon és levélben zaklatta az épp elsőéves egyetemista színésznőt, majd azért, hogy szíve hölgyét elnyerje,
megpróbálta lelőni az Egyesült Államok akkori elnökét,
Ronald Reagant (aki egyébként maga is színészként kezdte). Jodie Foster életének minden bizonnyal legnagyobb traumáját jelenti ez a történet, mert bár az elnök túlélte a merényletet, egyik munkatársa súlyos sérülést szerzett, amelybe pár évvel később bele is halt.
A színésznő nagyon nehezen dolgozta fel, hogy neve összefüggésbe került egy ilyen értelmetlen és erőszakos tettel,
nyilvánosan gyakorlatilag soha nem beszél róla,
sőt, volt, amikor épp azért mondott le egy szereplést Amerika legnagyobb reggeli show-jában, mert a kérdések közül nem voltak hajlandóak kivenni a Hinckley témát. Igazi fosteres megoldásként 1982-ben az Esquire magazinban jelentetett meg egy esszét Miért én? címmel, kikötve, hogy sem címlapfotóval, sem más módon nem reklámozhatják azt a lapban, még a látszatát is elkerülve annak, hogy extra profitra akarnak szert tenni ebből az eszement sztoriból.
Bárányok és pillangók
Ha végignézel pár mozit a Foster-életműből, nem nehéz egyetérteni a Guardian állításával, miszerint a színésznő arcához kapásból a félelem arckifejezése társítható elsőre leginkább. De legalábbis a feszültségé.
A kapcsolat (1997)
Bár voltak próbálkozásai derűsebb, könnyedebb szerepekkel, ha valami igazán megy Jodie Fosternek, az a pure rettegés. Na, ha ehhez hozzádobsz még egy zseniálisan gyomorforgató sztorit minden idők legsármosabb pszichopatájával, és sikerül meggyőznöd Anthony Hopkinst, hogy játssza el, máris megkapod A Bárányok hallgatnakot.
Michelle Pfeiffer visszadobta Clarice Starling szerepét, mondván, a történet túl durva ahhoz, hogy igazi siker lehessen. Hála neki így megszülethetett az a mozi, ami el tudta halványítani a fejekben a Taxisofőr gyerekprostiját. A törékeny és okos FBI-tanonc figurájánál, aki egy zseniális kannibál segítségével a legzsigeribb rettegést legyőzve végül kiiktatja a gonoszt, Foster azóta sem tudott nagyobbat mutatni a filmvásznon. Meg is kapta érte második Oscarját, alig pár évvel az itthon talán kevésbé ismert, 1988-as A vádlottak után.
A Foster-módszer
Azóta sikeres és kevésbé sikeres szerepek váltották egymást, a 2010-es években viszont Foster a rendezésre koncentrált. Olyannyira, hogy a nemrégiben bemutatott Hotel Artemis öt év után az első színészi munkája. Már a fenti, 17 éves korában készített interjúban is a rendezést mondja végső céljának, és saját bevallása szerint azért készít filmeket, hogy megtudja, kicsoda is ő valójában.
Maverick (1994)
Éppen ezért rendezőként sem fél a necces feladatoktól: készített már mozit egy hódbábuval kommunikáló depressziósról (A hódkóros), egy egész tévéstúdiót túszul ejtő elkeseredett munkásról, aki bosszút akar állni a gazdasági válságért (Pénzes cápa), de bevállalt egy részt a Netflixen futó Black Mirror sorozat negyedik évadából is.
A Pánikszobában Kristen Stewarttal 2002-ben
Jodie Foster úgy van ott Hollywood élvonalában ötven éve, hogy alig is vehetni észre.
Nem adja kézről kézre a divatszakma, se a bulvársajtó, nem dobott piacra se cipőmárkát, se sajtszószt, mégis ő az egyik legnagyobb túlélő az álomgyárban.
Folyamatosan válogathat a forgatókönyvekben, sikeresen vészelte át azt a színésznők rémálmát jelentő életkori szakadékot, ami a fruska/naiva és az érett asszony/matróna között húzódik. Ő nem azért nem játszott, mert nem lett volna mit, hanem mert új kihívásokat keresett, és mert családanyaként is legalább annyira helyt akart állni, mint művészként.
A csendes rebellis
Sokan támadják Fostert, mert soha nem nyilvánít véleményt politikai, társadalmi kérdésekben, nem szállt fel se a #metoo, se a Trump=apokalipszis vonatra, sőt, a leghatározottabban vallja, hogy hollywoodi hírességként nincs benne a munkaköri leírásában magánvéleményének folyamatos megosztása a nagyérdeművel. De persze az, hogy nem lobogtatja nyilvánosan, nem jelenti azt, hogy ne lenne értékrendje vagy véleménye, és hogy ne állna ki azért, ami igazán fontos számára.
Anyu csillagot kapott 2016-ban (Fotó: Variety)
Az is a véleménynyilvánítás egy módja, hogy évtizedek óta barátként kiáll Mel Gibson mellett, akkor is, amikor az éppen alul marad a piával szemben, hülyeségeket csinál, és baromságokat beszél doszt. Vagy hogy saját szexuális beállítottságával kapcsolatban úgy comingoutol, hogy mindenki által ismert tényként hivatkozik rá egy Golden Globe-beszédben.
Jodie Foster túlélési taktikája, ahogyan arról egy pár éve készült interjúban beszél, a folyamatos elemzés és kategorizálás, az, hogy
minden helyzetben pontosan tudja, hol a helye, ki ő, és mit csinál.
Éles határokat húz, és azokat nem is lépi át. Az hogy barátnőjével, majd jelenlegi feleségével felnevelt két fiúgyereket a világ legtermészetesebb dolgaként, nem jelenti azt, hogy ezzel mozgalmárként kellene hakniznia a médiában. Az, hogy mellesleg keresett színésznő és autonóm módon alkotó rendező, nem jelenti azt, hogy otthon ne lenne ugyanolyan aggódó és gondos családanya, mint bármelyik 20 vagy 16 éves amerikai srác anyukája. Bár a nagyobbik gyerek, Charlie komolyabban érdeklődik a színjátszás iránt, Foster tudatosan nem lökte a rivaldafénybe egyik fiát sem, ugyanis saját bőrén tapasztalta meg, milyen kemény tud lenni, ha valakinek soha nem adatott meg az átlagosság, mert amióta az eszét tudja, híres.
Idén együtt oltogatták Meryl Streepet az Oscar-gálán
Nem véletlen, hogy ahogyan annak idején de Niro pátyolgatta a kis Jodie-t, most utóbbi tartja rajta a szemét Kristen Stewarton, aki még 10 évesen játszotta el a vásznon Foster lányát a Pánikszobában, és akinek szintén kijutott a glitterből és a mocsokból egyaránt.
Könnyen lehet, hogy nem Jodie Foster a legszebb vagy legszuggesztívebb színésznő Hollywoodban, de megkockáztatom, talán még nem is a legtehetségesebb. Pályája mégis inspiráló lehet sokak számára.
Az a józan méltóság pedig, amivel megvetette lábát a szórakoztatóipar egyre hisztérikusabbá váló világában, egészen példaértékű.
