A brit sorozat lassan olyan nostradamusi erényeket csillogtat, mint A Simpson család.
Még friss a hír: kifejlesztettek egy olyan VR-headsetet, amely megöli a játékost, ha az meghal a játékban. A horrorfilmbe illő ötletet Palmer Luckey, az Oculus feltalálója valósította meg – a kamaszként, a garázsban összerakott virtuálisvalóság-sisakja azóta hatalmas karriert futott be, most éppen a Meta adja ki az újabb és újabb változatait, Luckey pedig harmincévesen már nyugdíjba is ment, pontosabban
további őrült eszközöket tervez, mint most ez a gyilkos periféria.
A headset, amely szétrobbantja a felhasználó agyát, ha érzékeli, hogy a játékban elhalálozott, természetesen csak egy vicc. Mármint nem abban az értelemben, hogy nem valódi, hiszen tényleg megcsinálta (igaz, nem próbálta ki, így kétséges, működik-e), hanem abban, hogy sosem kerül majd piacra, inkább irodai kiállítási tárgynak szánja a tervező. Azt mondja, a hasonló témát (szó szerint) boncolgató Sword Art Online című anime ihlette a találmányt – már csak azt kell megoldania, hogy aki felveszi, le se tudja venni többé.
Hol is láttunk már ilyet?
A nyugati popkultúra rajongóinak bizonyára rémlik: a disztópikus ötleteket halmozó antológiasorozat, a Black Mirror egyik epizódja (Playtest) is egy túlságosan élethű VR-headsetről szólt, amely tényleg kisüti a használója agyát, ha elfajulnak a dolgok a játékban. Ennek apropóján összegyűjtöttünk három további találmányt, ötletet, gondolatot, amelyet megjósolt ez a hullámzó színvonalú, de összességében rendkívül érdekes sorozat.
#1 Társadalmi kredit
A Nosedive című 2016-os epizódban a Jurassic World-filmekből ismert Bryce Dallas Howard vág mindenhez jó képet és teszi kényszeredett mosollyal a dolgát, ahogy mindenki más is a világon. Itt ugyanis mindenki felhasználó, és egymást pontozzák, mint a vállalkozásokat a Facebookon. Aki kiesik a pixisből, tehát nem jó az átlagpontszáma, azt bizony kiközösítik. Az Összeomlás című filmből is ismerős epikus leolvadás elkerülhetetlen, de legalább katartikus és szórakoztató.
És a valóság: Kínában éppen az epizód bemutatása idején pörögtek fel az úgynevezett Social Credit System rendszerének kísérletei. Ma már széles körben, a térfigyelő kamerák képét és a közösségi oldalakról lehalászott információkat is bevetve pontozzák az állampolgárokat aszerint, hogy milyen engedelmesek a hatalomnak, mennyire hűséges fogyasztók, és milyen mértékben felelnek meg a technológiafüggő kommunisták által elképzelt életmódnak. A részvétel egyelőre nem kötelező, és hivatalosan (haha!) nem szabad büntetni senkit, akit nem titulál mintapolgárnak a rendszer, de ettől még horror az egész.
#2 MI-alapú legjobb barát a gyereknek
A Rachel, Jack and Ashley Too című epizód egy elvileg mesterséges intelligenciára épülő, valójában a kissé antiszociális tervezője személyiségével megáldott, és egy ponton természetesen öntudatra ébredő játékról szól, amely vaskos káromkodással adja a szereplők tudtára, mit gondol éppen a világról. Az epizód éppen annyira vígjáték, mint sci-fi, de azért ijesztő szatírának sem utolsó.
És a valóság: bár a Black Mirrorban felnőtteknek tervezett játékról van szó, képtelenség nem észrevenni, mennyire hasonlít Ashley Moxie-ra, a szintén MI-alapú „legjobb barátra”, amelyet a zárkózott, szégyenlős gyerekeknek ajánlanak. Moxie ugyanis nagyon jó hallgatóság, ha kell, kérdez, válaszol, arca pedig valójában egy animációk lejátszására alkalmas kijelző. Két fő ellenérvünk van, a kisebbik, hogy nagyon drága, a nagyobbik, hogy nagyon ijesztő.
#3 Digitális feltámadás
A Be Right Back című epizódban egy gyászoló, fiatal özvegy visszakapja a férjét, pontosabban annak tökéletes, robotikus mását. Nemcsak úgy néz ki, hanem úgy is beszél és viselkedik, mint az elhunyt: a közösségi oldalakból kinyert információk alapján, némi MI-rásegítéssel digitálisan újraalkották a személyiségét. A poént nem lőjük le, csak annyit árulunk el, hogy az epizód az egész széria egyik legszomorúbbja.
És a valóság: pontosan az, mint a fentiek, leszámítva a robotikát. Ma már nem egy cég árul hasonló szolgáltatást gyászoló családoknak, akár temetésekre. Optimális, ha a „célszemélyt” még halála előtt rögzítik beszélgetés közben, egy célzott interjú keretében. Ebből, a közösségi profiljaiból és MI-algoritmusokkal pont úgy beszélgethetnek vele a családtagjai a halála után is, mintha csak Zoom-hívást folytatnának. Hogy ez káros-e, vagy éppen gyógyító hatású, az vitatott, a filozófiai-etikai aggályokról nem is beszélve.
Aki nagyon beparázott, itt lazíthat: