Pár éve még igazi felhalmozó voltam és szinte fizikai fájdalmat okozott megszabadulni a régi kacatoktól és tárgyakká dermedt emlékektől. Aztán egy viharos gyorsaságú költözés során csak azt vittem magammal, ami a nevetségesen kicsi tárolókapacitású (a katalógusszövegben két golftáskányi méretűnek titulálták a csomagteret) kocsimba befért, és hát azóta se nagyon hiányzik, amit nem hoztam el. Lassan viszont apa leszek és azt vettem észre, hogy megint elkezdtem felhalmozni mindenfélét. A Dadpool sorozat negyedik részében a baba érkezésével megváltozó magatartásokat vizsgálom.

Disclaimer: szerzőnk hamarosan apává válik és ezt a folyamatot örökíti meg a Dadpool sorozat keretében; a korábbi cikkek itt találhatók.

Súlyos traumák átélőinek azt szokták tanácsolni, hogy bármilyen nehéz is, a gyászidőszakot követően próbáljanak valamilyen segítő vagy támogató szerepbe helyezkedni, ilyenkor ugyanis a figyelem fókusza lekerül magukról, és nem csak a saját szenvedésükkel lesznek elfoglalva, ez pedig a gyógyulás felé tett komoly lépés lehet.

Valami nagyon hasonlót veszünk észre magunkon is, ahogy Junior érkezéséhez időben egyre közelebb kerülünk: ahogy egyre inkább lekerül a figyelmünk fókusza magunkról, elkezdtünk más paraméterek szerint működni.

Optimalizálni a minimalizmust

5 évvel ezelőtt kezdtem el a 100 Tárgy Kihívást, melynek lényege leegyszerűsítve, hogy csak olyan tárgyakkal vedd körbe magad, amelyek örömet okoznak és használod is őket, ezzel megelőzve az impulzusvásárlásokat és a 39. Aliexpressről rendelt telefontokot is.

Az erőforrásokkal való gazdálkodás szempontjából ez egy szinte tökéletes életviteli rendszer: egyrészt sokkal egyszerűbb optimalizálni a kiadásokat, mint maximalizálni a bevételeket, másrészt pedig több idő marad az emberi kapcsolatokra. A tárgyakat használd, az embereket szeresd és ne fordítva, ahogy a minimalizmusról szóló dokumentumfilmben mondják:

Érdekes, hogy az élet előrehaladtával hogy változik a tárgyakhoz való viszonyunk: gyerekként a szülők szabályai közé szorítva, minimális saját erőforrásokkal rendelkezve ragaszkodunk a játékainkhoz és tárgyainkhoz, mert általuk tudjuk kiterjeszteni magunkat és bizonytalan, hogy ezeknek a száma mikor fog sokasodni.

Felnőttként látjuk talán a legtisztábban, hogy mire van szükségünk (a tudatosabbak ezt el tudják választani a folyamatosan újratermelődő vágyaiktól) és ekkor talán a felhalmozás némileg alábbhagy, idős emberként pedig, amikor a jövő már nem kecsegtet túl sok jóval, akkor az emlékeket felidéző tárgyakba kapaszkodunk, ami újra leszűkíti a tért körülöttünk.

A Facebook, az Insta és a Google-ökoszisztéma algoritmusai nálunk már régen kiszagolták, hogy milyen helyzetben vagyunk és folyamatosan készségfejlesztőjáték-, plüssállat-, babakocsi-, légzésfigyelő-, terhesvitamin- és pelenkaajánlatokkal bombáznak.

De igazából fogalmunk sincs, hogy pontosan milyen igényei lehetnek egy újszülöttnek, szóval elkezdtünk felhalmozni például olyan babaruhákat is, melyekbe a harmadik trimeszterben járó, az átlagosnál úgy 20 százalékkal nagyobb baba se férne már bele.

Még jól jöhet a kistesónak – mondja egy számomra idegen hang a fejemben. A régi énem azonnal elutasította volna ezt a felvetést, ám a jelenlegi, jövőt nem túl pontosan felmérni tudó úgy volt vele, hogy semmit nem dobunk ki, jó lesz az még valamire. Ahogy ez a félmondat keresztül suhant a szinapszisaimon, tudtam, hogy elsajátítottam az apamentalitást. Szinte azonnal

láttam magam fejbúbtól talpig decathlonos holmikban, tarkómon egy napszemüveget egyensúlyozva, amint rossz apavicceket mondok. Mi történik velem?

Egy pillanat alatt megértettem a hiánygazdaság idején született saját apám korábban hülyeségnek tartott felhalmozóreflexeit. Pedig az élet már korábban is őt igazolta. Amikor a házában a lomtárként használt helyiségben talált ezeréves tiplijeit kihajítottam, a karma utolért, és alig két héttel később mehettem venni ugyanolyan tiplit, hogy rögzítsek egy szegélylécet.

Utána évekig szemeztem a tiplicsomaggal, melyből összesen hat darabra volt szükségem, majd megszabadultam tőle, és egy hónap múlva vásárolhattam megint egy újat. Azóta az egyik barátom strómankodik a tiplijeimmel, és úgy néz ki, ez elég az univerzumnak is, mert azóta nem gördített elém semmilyen olyan feladatot, amit csak tiplikkel lehet megoldani.

Apám túlműködő gyűjtőszenvedélye pár hete érte el a csúcsát. Az egyik vele nagyjából azonos testfelépítésű, jómódú, osztrák barátja évtizedek óta neki adja a párszor hordott, amúgy szalonállapotú ruháit és sajnos az utóbbi években minden egyéb, a háztartásukban feleslegessé vált holmit is.

Szóval így esett, hogy apám Bécsből rengeteg kiváló kelme mellett egy pocahontasos puzzle-t is hazahozott. Kirakva és bekeretezve. Még egyikünk se tudja, hogy mire lesz jó, de a korábbi tapasztalatok miatt nem akarom kidobatni vele, valószínű, hogy a téridőben már megjelent inverzben egy ilyen alakú hiátus, ahova ez passzolni fog.

Előbb fogyjon el a tegnapi kenyér!

Ez a mondat szerintem minden magyar családban már elhangzott legalább egyszer. Apám évtizedek óta nem evett friss kenyeret a fenti logika miatt.

Szerintem ezeket a rossz beidegződéseket amúgy a seregben verték belé. Egyszer rávettem, hogy csináljon ezekből a megkeményedett kenyerekből inkább zsemlemorzsát, de amikor már a cukortartó is prézlivel volt tele, akkor inkább leállítottam erről. Anyáknál szerintem ugyanez lehet a margarinostégely-felhalmozás + zacskógyűjtés a kor előrehaladtával.

Egyik kollégámat szintén egy életre traumatizálta az apja: ősszel megtöltötték a pincét indokolatlanul sok láda almával, amiből mindig a picit hibásat kellett enni először, de mivel folyamatosan romlott az állaguk, így egész télen kicsit megcefrésedett-rohadt almát ettek, éveken keresztül.

A szülőség kapujában, alig pár hónap leforgása alatt számomra lassan értelmet nyert minden, korábban irracionálisnak tűnő viselkedés, amit a szüleim (és másoké is!) csináltak. Egy bizonytalan jövőben, más emberek ismeretlen igényeire gyűjtögetéssel és rendszerezéssel lehet felkészülni. Olyan ez, mint a big data: minden válasz rendelkezésre áll, csak a kérdések nem fogalmazódtak még meg. El is rakom valahova azokat a mondatokat, amiket ebből a cikkből kihúztam. Jó lesz még valamire.