Johnny Deppet nem lehet elégszer megütni

Szerző: Mack

Múlt hét óta zajlik Johnny Depp és Amber Heard újabb, kellemetlenül publikus pere, amit előbbi fél indított (feltehetően) annak érdekében, hogy legalább egy kicsit összefoltozza a megmaradt renoméját mint közszereplő, férfi, ember. A New York Post egyik írónője úgy gondolta, hogy itt a remek alkalom belerúgni még egy párat a már eleve nyílt töréssel a földön fetrengő színészbe.

Arról már korábban írtunk egy eszméletlenül kiterjedt és alapos tényfeltárást, hogy Johnny Depp nyilvános meghurcolása a jelek szerint miért nem volt több, mint egy túltolt lejáratókampány, amin a tények és az észérvek már abszolút nem találnak fogást. Sokrészes Netflix-dokusorozat is kijöhetne a témában (valószínűleg fog is), a közvélemény elfogultságra hajlamos szemében Depp úgy fog élni élete végéig, mint egy kábós idióta, aki lehúzta a vécén a karrierjét, mert a rossz nővel kezdett.

Egy részük úgy fogja gondolni, hogy mindez megérdemelten történt, Heard kisasszony teljesen jogosan dobta be a busz alá azzal, hogy mindenféle családon belüli erőszakot kiáltott. Egy másik részükhöz eljutnak a hírek, miszerint a fizikai abúzus a dolgok állása szerint pont, hogy fordítva történt. Bárki bármit gondol, az kétségtelen, hogy Depp eleve ingatag karrierjének befellegzett, legjobb esetben is egy öregkori comeback lehetősége van még bent a pakliban, ha addig még marad valami ebből az emberből.

Igazán nem tisztem megítélni, hogy akár a régi vádak és bizonyítékok fényében, akár a mostani pereskedés során előkerült részletek alapján kit tehetnénk meg a „jófiúnak” ebben a történetben. Amennyire én látom, mind Depp, mind Heard masszívan tett azért, hogy megmérgezzék a kapcsolatukat és tönkretegyék egymás életét, némileg függetlenül attól, hogy ki milyen undorító dolgokat talált mondani bemindezve, ki szarta össze a hitvesi ágyat, vagy kinek a véletlenül levágott ujjbegyét kellett megtalálni az éjszaka közepén.

Ami igazán kiábrándító, hogy Heard karrierje ezt tippre nem fogja megérezni annyira, míg Deppet már Mads Mikkelsen váltotta a legújabb Harry Potter-spinoffban, ennyire gyorsan dobott rá a saját közege egy kollektív cancel-gombot, mielőtt bárki meghallgatta volna, hogy mit akar mondani a védelmében.

A kettős mérce valahol ott kezdődik, ahol Deppnek a karrierjébe kerül felhívni mondandójára a figyelmet, míg Heard saját tetteinek beismerései már csak vállvonogatásokat érnek.

És persze, a bíróság bizonyára ügyesen és okosan fog döntést hozni az ügyben, még az is kiderülhet, hogy Heard titokban az éj leple alatt hajléktalanokat bántalmaz, de igazából a pénzen kívül Deppet már nem sok minden vigasztalhatja majd.

Ebből bunyó lesz

Őszinte leszek: a most zajló pereskedést én már csak szomorú sóhajok és egyre gyakoribb ásítások kíséretében nézem. Ez az egész folyamat hosszú, fájdalmas, fárasztó, és végtelenül kellemetlen. Depp hosszú, meggyötört monológokban vall a gyerekkori traumáiról, a karrierjéről, az életéről, az exével közös múltjukról.

Mindeközben a New York Post véleménycikknek plecsnizett bulvárpublicisztikája olyan magvas gondolatokat böfög az irányomba, hogy a színész vallomása nem más, mint egy pocsék színjáték, karrierjében talán az utolsó, amiért még hálás is lehet, hogy egyáltalán előadhatja. Amber Heard maximum mint kontextus merül föl, a cikk egésze bekezdésről bekezdésre inkább új felületeket keres, amit rúghat, üthet, és haraphat, hogy egy olyan keretgondolattal sikerüljön a rángatózó hullát levizelni, miszerint ez az egész egy metafora a letűnő hollywoodi csillagokra.

Szóval lássuk: az írónő azt hitte, hogy megfejtette a kódot és úgy tud beszélni a celebkultúra változásairól, hogy egy férfi megnyílását, kitárulkozását és önmaga védelmét összemossa Will Smith pofonjával, hogy a baromságtól fűtött tézise olyan mondatokban kulminálódjon, mint:

Nagyon jól játssza a törékenységet. Sőt, Depp annyira magával ragadó volt, hogy néha még hinni is akartam neki – miközben tudtam, hogy ez valójában csak egy színjáték egy összeomló sötét csillagtól.

Ezen kívül olyan állításokat tesz, hogy már csak kevés tényleges sztár maradt, olyan arcok, mint Brad Pitt, Leonardo DiCaprio, vagy éppen Sandra Bullock. Pitt nevét újrázza, amikor azt állítja, hogy ő volt olyan okos, hogy nem ország világ szeme láttára intézte a válását.

Ami, nos, való igaz, de nekem az se rémlik, hogy Angelina Jolie vagy Jennifer Aniston és közte fizikai erőszakig fajult volna a kokainos mámor, szóval esetleg át lehet gondolni, hogy az ehhez hasonló állítások többek-e, mint egy büdös nagy lufi. És azt tudtad, hogy Julia Roberts már nem kap olyan jó szerepeket? Ez bizonyára nem annak köszönhető, hogy már nem akkora húzónév, hanem

az egész sztárkultúra halála van a háttérben, ahol új és tehetséges arcok már nem tűnnek fel, Depp és a hozzá hasonló nagyöregek kapcsolják a villanyt.

Az is világos, hogy Heard maga nem ennek a kultúrának a tagja, az ő bukása és millió fokon izzó szupernovává válása fel sem merül. Ezért a magasröptű és átgondolt értekezésért valóban megérte megköpködni egy embert, aki éppen az életének a romjain ülve, az utolsó empátia-oszlányok után nyúlkálva „színészkedik” a pódiumon. Átgondolt és hasonlóan magas szakmai nívóval bíró válaszom az lenne a cikket költő hölgynek, hogyaszongya: OK, boomer.

Itt van még jó kis kontent