Egy 2018-as felmérés szerint minden ötödik fiatal tudja, mit jelent verbális zaklatás áldozatává válni, amivel a matematika szabályai szerint világszinten körülbelül 5 millió lelkileg bántalmazott gyereket számolhatunk. Az USA-ban élő fiatalok 60%-a állítja, legalább egyszer életében már saját (bőrén) lelkén szenvedte el a napi szinten koptatott fogalom, a cyberbullying súlyát. Azt a néma terhet, ami megduplázza egy esetleges öngyilkossági kísérlet esélyét. És ha ezek az adatok nem lennének elég beszédesek: az öngyilkosság 2018-ra a világ második leggyakoribb halálozási okává lépett elő a 10-34 éves korosztályt tekintve. Kár, hogy nem lehet ezeket a számokat okostelefonokra nyomtatni, mint a cigisdobozok elrettentő feliratait. Mondjuk valamiért azokkal sem foglalkozunk…
Szerkesztői megjegyzés: A cikk apropóját egy koreai popsztár, Sulli néhány nappal ezelőtti öngyilkossága adta, amiről a magyar média egy része is beszámolt. A 25 éves lányt a hírek szerint az online rosszakarók vegzálása, a cyberbullying kergetett a halálba. A beszámolók alapján olyan bagatell dolgok tették céltáblává, mint hogy a természetesség jegyében a melltartó nélküli öltözködést preferálta. A téma érzékenysége miatt a cikkben nem helyezünk el reklámokat.
Nem mondom, hogy nem hallunk róla eleget, hiszen az oktatási és közintézményektől kezdve az érintett korosztályhoz szóló divatmárkákon át, mindenki azt próbálja a szánkba rágni, hogy hagyjuk már békében élni egymást. Viszont az, hogy a netes szarfejkedésnek életnyomorító súlya van, valahogy még mindig nem megy át annál a generációnál, amelyik szabadabbnak és ezzel együtt sokszor fékezhetetlenebbnek, felelőtlenebbnek, ítélkezőbbnek és végletesebbnek neveltetett, mint eddig bármelyik (tisztelet a kivételnek). Persze a torzult lelkek nem a 21. század újszülöttei, ahogy a vegzálás is létező jelenség volt már a mobilforradalom előtt is. Az arányok és a tendenciák tekintetében mégsem lehet azt mondani, hogy a helyzet ne súlyosbodna.
Régen minden jobb volt
Azt állítani, hogy régen sokkal könnyebb volt, talán kicsit túlzó és álszent lenne, hiszen
minden mai felnőtt őrizget legalább egy, ha nem több olyan mondatot lelke eldugottabb szegleteiben, amit anno gonoszabb, harsányabb, erősebb, bátrabb társai a fejére olvastak.
Vonatkozhatott ez a súlyodra, az idősebb testvéredről megörökölt ruháidra, a szeplőidre, az Aclidas cipődre, a dadogásodra, a stréberségedre, az elvált szüleidre, de az szinte biztos, hogy neked is jutott legalább egy olyan mondat, ami törékeny lelkedet hosszabb vagy rövidebb időre megtörte. Ettől függetlenül valószínűleg nem merült fel benned, hogy ezek miatt eldobd az életed.
Persze nem is lehet egyenlőséget tenni az anno 10-20 fős osztályközösségekben, néhány ember szájából elröppenő gúnyolódások súlya és a mai, ezres nagyságrendben látogatott profilokon megjelenő megalázások közé, ahol a válogatott sértések már ettől sokkal mélyebbre szántanak. A nemi identitást, a szexualitást, a manapság egyre kuszább formában kirajzolódó családi hátteret vagy a korábban megélt fizikai is mentális bántalmazásokat firtató nyilvános megszégyenítések egy egészen más szintre emelik ezt a kérdéskört.
A baj nem kicsi
A 13 reasons why címmel futtatott Netflix sorozat például a téma oly sötét bugyraiba ránt le, hogy ha az ember lehámozza róla az amerikai filtert és a drámaiságot adó túlzásokat, sarkításokat, ferdítéseket, az első évad végére akkor is megbánja, hogy látta. Ha pedig úgy bukkansz az elvileg prevenciós céllal, fiataloknak szánt sorozatra, hogy esetleg egy saját gyermek okán még a lehetséges jövőbeli érintettség szele is megcsap, esélyes, hogy fontolóra veszed annak a lehetőségét, hogy egy világtól elzárt farmra költözz.
Érdekes, vagyis inkább ijesztő és sajnálatos, hogy a jó célra szánt alkotás, ami egy Golden Globe és további 12 díj jelöltje, valamint 3 további díj nyertese is volt, hogyan fordult
az előzetes célokkal homlokegyenest ellentétes irányba iramló, negatív diadalmenetté, az öngyilkosság romanticizált magasztalásának megtestesítőjeként.
Nem bizonyított az összefüggés, de érdemi cáfolat sincs a kapcsolódás ellen, miszerint a sorozat berobbanását követő időszakban megugrott az öngyilkosságok száma az amerikai középiskolások körében. És ez az a pont, ahol felmerül a kérdés, hogy a legnagyobb veszélyforrást, tényleg az online térben megélt mentális bántalmazás jelenti-e.
Több összetevős képlet
Nyilván vitán felül áll, hogy a zaklatások, a folyamatos lelki nyomasztás és az ország-világ előtt végrehajtott megszégyenítések nem támogatják egy fiatal lelki épülését, ahogy az is bizonyított, hogy a gyerekkorban kezeletlenül maradt sebek felnőttként komolyabb problémák táptalajai is lehetnek. Viszont a felelősség nem akasztható teljes egészében néhány felelőtlen és/vagy rosszindulatú idegen nyakába.
Mivel minden egyén lelkének gyökere, szellemének egészsége, mentális stabilitása az otthonból, a családból, a mikrokörnyezetéből ered. Ha már felelősöket akarunk címkézni a válófélben lévő, a partnereiket váltogató, a karriert minden elé helyező, a gyereküket státusszimbólumként lobogtató, de egyébként felületes szeretetkört kialakító szülőket sem szabad kihagyni a sorból. Hiszen mindenkiért kell, hogy felelős legyen valaki. Sőt, nem csak egy valaki, hanem egy rendszer kellene, hogy ott álljon, ami a családon túl is támogatja azt, hogy akár a fizikai, akár az online térből érkező támadások könnyebben feldolgozhatóak legyenek.
Emellett minden öngyilkosságban ott rejtőzhet egy mentális betegségekre hajlamosító genetikai képlet. Minden idegrendszeri gyengeségnek alapja lehet napjaink szeméttel, kemikáliákkal és tartósítókkal fűszerezett étkezése, ahogyan az ezekből fakadó és sokszor fel sem ismert hormonális betegségek. A média félresiklott üzenetei, amelyek mégtöbb ellentmondást és kétséget ébreszthetnek. A már az általános iskolákba is beszivárgó tudatmódosítók, amelyek akár depresszióra is hajlamosíthatnak. Vagy az, hogy már óvodai szinteken megkezdődik a túlképzés, a nyomasztás, a számonkérés, a hasonlítgatás, a verseny.
A statisztikák apróbetűje
Az, hogy az öngyilkosságok száma egyre magasabbra rúg a 35 év alatti korosztályban mindenképpen sokszereplős tragédia, ahol nem csak a cyberbullyingé a főszerep. Még akkor sem, ha kampányarcként valóban ő a legjobban futtatható. Én két volt osztálytársamat is fel tudom hozni szomorú példaként, akik úgy érezték még a 20-as éveik derekán, hogy nekik túl nehéz az az élet, amit kaptak. Pedig a mi kamaszkorunknak már 15-20 éve, amikor még az internet is betárcsázós volt. Amikor még a szócsaták és sértések sem voltak olyan súlyúak, mint ma. Kisváros, nyugodt légkör, erőszakmentes környezet és maximum vodka-narancs jutott tudatmódosulásra. A családi háttér, a kiosztott sors, a gének és a fel nem ismert jelek viszont valószínűleg mindezek mellett és mindezek ellenére a cyberbullying nélkül is tették a dolgukat. Mert az,
hogy valaki fiatalon, milliónyi lehetőség előtt bezár egy kaput, és választ egy másik életet, amit odaát remél, szerintem soha sem egyetlen mondat, vagy néhány elszenvedett sértés eredménye. És nem is kizárólag az elkövető bántalmazók felelőssége.
Mindenki felelőssége
A napokban egy 25 éves koreai popsztár és közismert médiajelenség döntött úgy, hogy véget vet az életének. Sulli rajongói szerint mindezért azok a netes zaklatók felelősek, akik megkeserítették a lány életét. A fiatal tehetség egyébként 2014-ben már visszavonult egyszer a nyilvánosság elől, arra hivatkozva, hogy idegei nem bírják a rá nehezedő szociális nyomást, a gyűlölködő kommenteket és az ismertség árnyoldalát jelentő tényezőket.
Halálakor a menedzsere talált rá a házban, amelyben egyedül élt. Aki ebben így kizárólag a netes zaklatók felelősségét látja, ahelyett most felteszem én a kérdéseket. Hol volt Sulli családja és a barátai? Biztos, hogy egy menedzsernek kellett először hiányolnia a lányt? Hol volt mindenki abban a folyamatban, ami ide vezetett, miközben a lány már 2014-ben segítséget kért? Hol voltak az orvosok, coachok, terapeuták, amikor a lány azt nyilatkozta egy tv műsorban, hogy már gyerekkorában is állandóan szorongott?
Amiből jövünk, amiben és ahogyan élünk, azzal együtt amit magunkkal hozunk akár a géneken, akár az életeinken át (mindenki hite szerint), meghatározza azt, hogyan reagálunk a minket ért támadásokra. Olykor a legkisebb sérelem is igazán mélyre megy, nem beszélve azokról, amelyek a mai kor játékszabályai szerint „súlytalan heccként” értelmeződnek, miközben messze túlmutatnak azon. Hiszen az esetek többségében
az érintőképernyőt nagy szavakkal és komoly sértésekkel telepötyögők jórésze nincs tudatában annak, hogy az ő súlytalanul kijelzőre vetett gondolatai az éter másik oldalán valós és súlyos sebeket ejthetnek.
Ami persze nem mentesít a szarfejség alól. Viszont még ezzel együtt is könnyelmű hárítás lenne mindent az online zaklatások nyakába varrni, hiszen ott, ahol az emberek közösségben élnek a felelősség mindenkié. Ahhoz, hogy ezt belássuk, nem statisztikák és pszichológiai kimutatások kellenek, csupán érző lélek, empátia és kellő mértékű felelősségvállalás.
Sulliról itt, a cikk elején szereplő statisztikai adatokról itt, a Netflix sorozatról meg itt olvashatsz.