Az egyik legjobban pörgő buzzword a divatban (és amúgy a popkultúra világában egyáltalán) a nosztalgia. Sokáig a nyolcvanas évek volt a trendalakító, aztán a kilencvenes évek punk-szemfogai haraptak ki egy nagy szeletet a tortából, majd lassan, de biztosan a kétezres évek elejének giccses/denimes túlkapásai is visszatértek a köztudatba. De tudod, minek sikerült függetlenítenie magát a múltidézéstől? A Miami Vice sorozat révén elhíresült south beach stílusnak. Erre vetjük most éhező szemeinket.
Az 1984-től 1989-ig élő nyomozós széria az inspiráció melegágya, hatalmas hatással volt a tévézés ma ismert formájának kialakítására, a zenéje pedig összefoglal mindent, ami a szintipopban lehetséges, illetve egészen biztosan megnyomta a Ferrarik eladási mutatóit is. De igazán kiemelkedőt a divat terén villantott, inspirálódva az európai trendek által, majd azokat transzformálva az amerikai szájíz igényei szerint. Elég csak bármelyik promóciós anyagot megnézni, és egyértelművé válik, hogy mi a truváj: Don Johnson karaktere, James Sonny Crockett (szép franciás kikacsintás bájdövéj) maximálisan lopja a show-t szegény Tubbs detektív elől ezekkel az art decós pasztellszínekkel és a komfortos eleganciával.
Lényegében ezzel a sorozattal fogant meg az a pajzán ötlet, hogy (többnyire fehér) zakó vagy blézer alá egyszínű pólót vegyen az ember,
és lehetőleg kombózza azt egy fehér szövetgatyával és belebújós loaferrel.
A sorozat divatfelelőse (leánykori nevén jelmeztervező) bejárta Milánót, Londont és Párizst bevallottan azzal a céllal, hogy a kurrens európai trendek élvonalában tudjanak maradni. De ha ez még nem lenne elég, akkor konzulensnek bevették többek közt Gianni Versacét és a Hugo Bosst (nyilván a céget, és nem az embert), akik mind a férfi főszereplőkre fókuszálva határozták meg a jampiságot.
A kiegészítők felé kikacsintva megemlítendő, hogy az óramárkák taposták egymást a reflektorfényért, elvégre egy fehér felöltő alól kibukkanó aranyóra azért eléggé megindítja a nyáltermelést, így előbb a Rolex, majd az Ebel nyert szerződést a szponzori helyekre. A Ray-Ban hasonlóan nagy sikereket látott, mikor a sorozat népszerűsége nyomán mindenki, és még mindenkinek a nagyanyja is az ő napszemcsójukban akarta blokkolni a sugárzást.
Johnson karaktere szinte egy személyben tette divattá a nonstop borosta, avagy five o’clock hordását,
aminek nyomán kifejezetten erre a méretre specializálódott elektromos borotvákat is kiadtak. Vagy ahogy a borostát leplezetlenül kultiváló cikkünkben írtuk: „a dörzspapírszerű ábrázat részben az ő munkásságának köszönhetően vette fel máig tartó, másodlagos konnotációját, ami a legválasztékosabban talán így foglalható össze:
le vagytok ti szarva, barátaim.”
Ez a megoldás amúgy a mai napig töretlenül hasít, erre itt a bizonyíték. A boltokban elkerített, névvel ellátott szekciók árulták az innen lesett divatkellékeket, megugrottak a nem hivatalos marketingáruk is, a karakterek vagy a sorozat nevével fémjelezve. Kicsit úgy tudom elképzelni, mintha ma vennél egy Star Wars-os alsógatyát a Star Wars-os parizer mellé. Kicsit talán vagányabb.
Őszintén szólva elképzelésem sincs, hogy mennyire megmosolyogtató Floridán kívül fehér blézerben, feszülős crewneck–pólóban, zokni nélkül hordott lábbeliben, sokkarátos fuxban és Ray-Ban szemcsikben nyomulni, de az biztos, hogy lényegesebb egyszerűbb eladni, mint sok minden mást, amit mostanában rángattunk vissza a feledés homályából. Láss csodát:
És csak halkan, magam elé dörmögve merem megjegyezni, de Miami ügyeletes partifelelőse Don Johnson köpönyegéből előbújva az alábbiakban tulajdonképpen egy egész korrekt hommage-t hozott össze:
Mindeközben kénytelen vagyok leborulni a tény előtt, hogy ez a stílus úgy tud elegáns maradni (ami a kortalanság garanciája), hogy közben bevállalja az extrémebb, ellentmondásosabb színeket, még ha tompított formában is.
És még mindig feleannyira sem kínos, mint a Johnson lyány násza a filmtörténet legunalmasabb erotikus szériájával.