Eeny, meeny, miny, moe, tracksuitban mászkálni marha jó. Valamelyik nap eltűnődtem rajta, hogy vajon miért szaladgál fél London laza sportszerkókban.
Úgy fest, hogy a melegítő nem csak túlélte az edzőtermek öltözőinek balhere-szagú levegőjét, a pletykalapok divatszerkesztőinek szapulását vagy a fashion változó áramlatait, a kétrészes szett egyenesen a trónra tört. Londonban meg pláne.
A csak “athleisure” boomként emlegetett esemény az elmúlt hét évben 42 százalékkal növelte a sportruházat piacát, és a divatcégek könyvelőinek idén már éves 270 milliárd dolláros árbevétel elszámolásával kellet vesződniük. Dráma! Egyébként egyes becslések szerint a piac 2020-ig további 30 százalékkal nő majd, ami plusz 83 milliárd dollárt jelent. Ha már matek, érdemes még megemlíteni, hogy a Goldman Sachs 2015-ös jelentése szerint a telített lépőpiac helyett épp az a melegítőbusiness fogja halmozni a milliókat, amit pár éve csak a piros buszok hátsó ülésén, garage-ra vergődő lurkók húztak magukra, hogy aztán egy hétig érleljék bennük habtestüket.
Szóval 2016? Hah! Lassan már a levél is melegítőben érkezik. Szar az idő, mert hát mégiscsak Londonról beszélünk. Na de ennyire? A streetwear megszállottjai sorban állva várják az Adidas x Palace szerkókat, a kipattintott posh legények mackóban talpalnak hazafelé, vagy egy bárba, a boltok polcai pedig roskadoznak a Pharrell, Beyoncé, Stormzy, Kanye co-designjaitól. Ha cipzárja van, ha patentos, ha nem, ha nagy a logó, ha kicsi, igazából tök mindegy, itt kell, mint egy pint sör.
Rich Evans, a Rich London kreatív igazgatója szerint London két évet ver a többi városra. Csak mondom. Ő mondja. A lap margójára: Rich marketingügynöksége segített újra vízre rakni a Kappa, a Schott, a Fila és a Champion rozsdás márkahajóját. Rich szerint “Japánban akad egy-két srác, aki megveszik a melegítőkért, New York kezd felzárkózni, de a UK viszi a pálmát”.
A fentiek alapján, ha most eldobnék egy követ, elég nagy a valószínűsége, hogy egy melegítős arcot találnék el. De ez így eléggé unfair, mikor épp egy melegítőben ücsörögve pötyögök. Szóval a kérdés az, mégis hogy történhetett mindez?
Történelemlecke
1967-et írunk. A középpályás Franz Beckenbauer és a korábban főleg csak cipőkben utazó Adidas összeüti az első olyan tréningruhaszettet, ami a modern verziók mintájaként szolgál. Ugyan az atléták már a 20-as évek óta használnak melegítőruhát, tömeggyártott, marketingkampánnyal erősen megtolt, és egy népszerű figurával reklámozott kétrészest még nem látott a világ. Olyat meg pláne nem, mely az Apaföldről útra kelve komótosan hódítja meg a nagyvárosokat. Az elkövetkező években az Egyesült Királyság büszke bennszülöttei közül főleg sportolók, focisták és bolyhos mellkasú, vidéki tesitanárok feszítenek melegítőikben a mindennapokban.
Ám ahogy a hetvenes évek a nyolcvanasba boogie-zzák magukat, három, egymástól független kulturális esemény csap kalapácsként az angol divat üllőjére. Az ország fiataljai korábbi ruháikat lekaparva vesznek meg az amerikai hiphopkultúráért. A linóleumon csak úgy serceg a szintetikus szövet, ahogy a srácok néha arcon pörögve breakelnek Puma vagy Adidas tréningruhákban. A Run DMC klasszikus Adidasai pedig egyenesen friss, városi szellőként fújdogálnak keresztül a beattől hangos utcákon.
A melegítőeladásokat befolyásoló második tényező − talán nem is olyan meglepő módon − a sör- és véráztatta lelátókon talál melegágyra. A focirajongók előszeretettel hordják haza a vén kontinensről az akkoriban még ismeretlen, olyan olasz márkákat, mint a Fila, az Ellese vagy a Sergio Tacchini. Az utóbbira pedig talán még focihuligán-egyenruhaként is tekintenek, hisz a csizmalakók közül akkoriban csak a maffia tagjai mászkálnak tetőtől talpig Sergio-ban, és gondoskodnak emberéletek rövidre szabásáról. A derék angol munkásosztály férfijainak, akik nem vetettek meg egy jó, néha meccsnézéssel is megtoldott öklözést, mindez naná, hogy tetszett!
A harmadik pillér, ami szintén amerikai import, a kocogásmániára épült. Manapság már nehéz elképzelni, legalábbis azt mondják, de az 1970-es években a lemenő a nap fényében fürdő utcákon még nem verődtek falkába a futók. Mondván, akkoriban még nem futkostak “céltalanul” az emberek. Vagy a buszmegálló felé igyekeztek sebtében, vagy valami elől menekültek. Ennek ellenére egyszer csak elkezdtek megtelni a parkok Lacoste és egyéb upmarket márkákban lihegő emberekkel. A felső középosztály támogatásával immáron szinte úgy tűnt, hogy a melegítő izzadságfoltosan ugyan, de diadalmasan lép a kilencvenes évekbe.
De a műanyag öntudatra ébredt, és a susogós elfertőzte a ruhatárakat. Habár ez az őrület olyan gyorsan kapott lángra, mint a Hindenburg, és legalább olyan lendülettel fogott padlót, a kárt már nem lehetett orvosolni. A tréningruházat másfél évtizedes hanyatlásba kezdett. A munkásosztály vérét szívó komikusok öltötték magukra, a szerelést a média démonizálta, sztereotipizálta, és bevezette a köztudatba “chav” jelzőt, ami a tollforgatók többsége szerint az antiszociális fiatalok szubkultúrájára vonatkozott.
Back on track
A kemény évek után a tréningruhák valahogy ismét előkerültek a fiókokból. Mindezt újabb három tényező együttállásának köszönhetjük. A britek egy fitnessorientált rétege 2014 és 2015 között elkezdett rendszeresen edzőterembe járni, és ha már így tett, mindezt nem lehet csak úgy szedett-vedetten megoldani, Instagram-barát szerelés nélkül meg pláne nem. Emellett a 2000-es években a Kelet-Londonban felsírt zenei műfaj, a grime az utóbbi években új lendületet kapott. Zászlóhordozói, Novelist, Stormzy vagy Skepta pedig előszeretettel feszít kétrészesben. A harmadik és egyben utolsó tényező a megállíthatatlannak tűnő athleisure, ami még olyan emberekre is rávarázsolta a melegítőt, akiknek már a ruházat látványától is beindult a gagreflexe.
Nagyon úgy fest, hogy a ködöt már hónapok óta nem látott albínói Londonban a munkás- és a középosztály egy amolyan előre meg nem tárgyalt stíluscserén megy keresztül. A tehetős srácok úgy akarnak kinézni, mint akinek nincs suskája, és fordítva. A hipszterszakáll most vágta állon a munkásosztályt, aminek tagjai meglepetten vették tudomásul, hogy egy teljes mellkastetkó lepte el a bőrüket egyik napról a másikra. A középosztály legényei pedig melegítőbe bújtak.
A korábban szimpla sportgöncként emlegetett stílus darabjait, a high fashion berkeiben sem vetik meg többé. Sőt, a Y3, a Vetements és mondjuk az Alexander Wang borsos áron árulja őket. Szóval nagyon már nem kellene meglepődni, hogy a szomszéd mami bling-blingben és háromcsíkosban indul a mosoda felé, de még várom a pillanatot, amikor egy orvos “mate” a sürgősségin edzőruhában toppan a betegek elé. Ki tudja, talán 2017-ben végre ez a csoda is megtörténik majd. Addig is rengeteg melegítő áll még ellőttünk!