Az elektromostól a gőzgépen és a benzinmotoron át a sugárhajtásig. Meg a hangsebesség átlépéséig.
A homo sapiens versengő típus, biztos vagyok benne, hogy azóta próbálunk mindenki másnál gyorsabban haladni, amióta lemásztunk a fáról. Az ipari forradalom előtt azonban nem igazán voltak rekordkísérletek.
A vitorlás hajók és a lovak, a kor leggyorsabb járművei ugyan jól mérhető sebességet értek el egy adott távolságon belül, de a korabeli tengerészek és lovaskatonák szavahihetőségében kevesen bíztak. Ráadásul nemcsak a szervezett keretek hiányoztak a sebességi rekordokhoz, hanem a mérőeszközök és igazából a szándék is.
A 19. század tudományos és technológiai forradalma és nem utolsósorban társadalmi változásai miatt jelent meg az igény a gondosan hitelesített sebességi rekordokra. A sofőrnek dicsőséget jelentettek, a gyártónak reklámot, de mindenki profitált belőle, aki a közelben volt, a büfésektől kezdve egészen az újságírókig.
100 km/óra: Camille Jenatzy és a La Jamais Conténte
Tudom, ma egyáltalán nem tűnik durvának, ha 100-zal mész. Egy modern autóval, korszerű abroncsokkal, tükörsima úton ez természetes, de 1899-ben, virsligumikon, egy vastorpedóban nem volt egyszerű, és főleg nem volt veszélytelen. Először egy Camille Jenatzy nevű belga versenyzőnek sikerült, a La Jamais Conténte (Kihívó nélküli) névre hallgató elektromos autóval. Fogd meg a söröm, Tesla!
A La Jamais Conténte 1450 kilogramm tömegű, alig 3,8 méter hosszú, viszont 140 centi magas volt. A kor csúcstechnológiáját felmutató karosszériája alumínium, magnézium és volfrám ötvözetéből készült, amire még a mai metallurgusok is elismerően csettintenének. A jármű ma is megvan, és a compiégne-i Musée National de la Voiture et du Tourisme nevű múzeumban nézhető meg. A vakmerő Jenatzy 14 évvel élte túl a rekordja megszületését, 1913-ban egy furcsa vadászbaleset áldozata lett.
200 km/óra: Fred Marriott és a Stanley Rocket
Egy gőzautó. Igen, a belső égésű motorok, a gőzhajtás és az elektromos autók közötti meccs még koránt sem volt lejátszva a 20. század legelején. A 200 kilométer/órás rekordot is egy gőzautó, a Stanley Rocket döntötte meg 1906-ban, a floridai Daytona Beach-en. A volánnál Fred Marriott ült, aki azért kapta a megtisztelő, egyben életveszélyes feladatot, mert a számba jöhető négy sofőrjelölt közül ő volt az egyetlen agglegény.
Pontosan 127,659 mérföldes sebességet ért el, ami 205,5 kilométer per órának felel meg. Marriott a következő évben kis híján otthagyta a fogát, amikor az áramvonalas Stanley Steamer
felemelkedett a földről, majd a becsapódáskor kettétört.
Ezek után autóversenyzőként folytatta ugyan a pályafutását, de rekordkísérletre többé nem vállalkozott. Talán ezért is érte meg a 84. évét. A rekordja azonban túlélte az 1956-ben elhunyt pilótát, nem is kevéssel. A leggyorsabb gőzautó sebességi csúcsát csak 2009-ben döntötték meg, 139,843 mérföld per órával (225,06 km/h).
200 mérföld/óra: Henry Segrave és a Mistery
Az első világháború véres esztendeiben senki sem rekorddöntögetéssel volt elfoglalva, a fejlett ipari országok cégei és vállalkozói azonban hamar felvették a fonalat. 1920-ra eldőlt a verseny a három potenciális hajtás között, a győztes a belső égésű motor lett, azon belül is a benzines, mert dízelmotort személyautóba akkoriban még nem építettek. A háborús repülőgépmotorok teljesítmény/önsúly aránya jobb volt, mint bármilyen korábbi hajtóműé.
A Mystery névre keresztelt, illetve a kevésbé hízelgő Slug (Meztelencsiga) becenéven is emlegetett gép is ilyen motorral lépte túl a 200 mérföldes sebességet 1927. március 29-én Daytona Beach-en. Két darab 22,4 literes, V12-es Sunbeam Matabele motor hajtotta, a volánnál Henry Seagrave ült. Nem sokkal a rekordkísérlet előtt egy hasonló kocsiban egy másik pilóta halálát lelte, amikor az elszakadó hajtólánc letépte a fejét, de a bátor (bolond?) Segrave-et ez nem aggasztotta. Neki lett igaza.
A rekord, amely lovagi rangot ért: Segrave és a Golden Arrow
Ismét Henry Segrave – az 1920-as évek sebességi rekordjainak többségét ugyanis ő és Malcolm Campbell állította fel. A két megszállott angol egyre erősebb és egyben egyre veszélyesebb gépszörnyekkel próbálta felülmúlni egymást. A kocsiba ezúttal az akkoriban világszínvonalú repülőgép-motorokat gyártó Napier & Son 23,9 literes, W12-es, 925 lóerős hajtóműve került. A szép vonalú, art deco karosszéria bevált, sikerült vele felállítani a 231,45 mérföld per órás (372,48 km/h) világrekordot.
Szintén a National Motor Museum, Beaulieu
Segrave-et ezután lovaggá ütötte V. György király. A versenyző érezte, hogy kár lenne tovább száguldoznia a szárazföldön, a vízen hajszolta tovább a rekordokat. 1930 júniusában halt meg egy háromszemélyes motorcsónakban, amellyel kis híján 160 kilométeres sebességet ért el. A balesetben a mérnöke is meghalt, a gépésze pedig megsebesült. A haldokló Segrave utolsó szavaival társairól érdeklődött. Kiváló sportember volt, igazi vakmerő őrült, a kalandregények hőseihez méltó.
300 mérföld/óra: Malcolm Campbell és a Blue Bird
Segrave után jöjjön a másik bolond angol. Malcolm Campbell az első világháborúban motoros futárként, majd pilótaként szolgált a brit hadseregben, leszerelése után pedig azonnal az autóversenyzés felé fordult. Bugatti T35A-jával 1927-ben és 1928-ban is megnyerte a rangos Grand Prix de Boulogne versenyt, de igazi szenvedélye a sebesség-világrekord megdöntése volt. Ezt 1924 és 1935 között nem kevesebb, mint kilenc alkalommal tette meg!
Utolsó rekordjához a Rolls-Royce-motoros Blue Bird segítette hozzá 1935 szeptemberében, a megszokott helyszínen, Daytona Beach-en. Hivatalosan 301 mérföldet, tehát 485 kilométer/órát mértek egy mérföldnyi távon. Ez volt Campbell pályafutásának fináléja is, többé nem próbálkozott hasonló istenkísértéssel. A 20. század első felének
azon kevés sebességrekorderei közé tartozott, akik természetes halállal távoztak az élők sorából:
1948-ban, 63 éves korában agyvérzés végzett vele.
Sugárhajtóművel: Donald Campbell és a Bluebird Proteus
A második világháború az elsőhöz hasonlóan nagy lökést adott a technikai fejlődésnek. Megjelentek a sugárhajtóművek és lassanként leváltották a robbanómotorokat először a katonai, majd a polgári repülőgépekben. Szárazföldi használatban azonban számos hátrányuk van, ezért ott a mai napig nem terjedtek el, és nem is valószínű, hogy ez valaha megtörténne. Egy azonban bizonyos: a sugárhajtóműves autók rövid távon iszonyatosan gyorsak, a belső égésű motor nem ellenfelük.
1964-ben Donald Campbell, a már említett Malcolm Campbell fia, a sugárhajtóműves Bluebird Proteus nevű járművel lépte túl a 400 mérföld/órás sebességet Ausztráliában, az Eyre-sóstó száraz és tükörsima medrében. Hajtóműve egy Bristol Proteus volt, amelyet számos brit utasszállítóba is beépítettek.
A Bluebirdben azonban csak a kerekeket hajtotta, mert a nemzetközi motorsportszövetség másképp nem ismerte volna el hivatalosnak a rekordot. A csúcssebesség 403,1 mérföld (648,7 km/h) lett. Donald Campbell apjával ellentétben nem ágyban, párnák között halt meg, 1967-ben egy vízi sebességrekord közben vesztette életét, amikor a járműve körülbelül 450 kilométer per órás sebességgel balesetet szenvedett.
500 mérföld/óra: Craig Breedlove és a Spirit of America
A rekorddöntő jármű nem véletlenül emlékeztet egy szárny nélküli repülőgépre: gyakorlatilag az is. A különbség mindössze annyi, hogy a jármű aerodinamikai kialakítása nem azt a célt szolgálja, hogy a levegőben tartsa, hanem épp ellenkezőleg, a leszorítóerőt növeli. A hajtómű egy akkoriban csúcstechnológiásnak számító F-4 Phantomban is dolgozó General Electric J79-es volt, a pilóta pedig a sebességőrült Craig Breedlove, aki több rekordot megdöntött, sugárhajtású szörnyetegével hármat is.
A Spirit of America 1964 októberében elérte az 527 mérföldes, azaz 847 kilométer/órás sebességet, amellyel éveken át veretlen maradt. Hajtóműve már nem a kerekeket hajtotta, hanem a tolóerejét használta ki, ezért
hagyományos autóra már a legkevésbé sem hasonlított,
de az bizonyos, hogy Breedlove rekordját azóta is csak ilyen járművekkel döntötték meg. Az amerikai csúcstartó 2023-ban, 86 éves korában halt meg.
A hangsebesség átlépése: Andy Green és a Thrust SSC
Elérkeztünk a jelenlegi csúcstartóhoz, bár a rekord nem éppen friss. A legnagyobb szárazföldi sebességet Andy Green érte el a Thrust SSC nevű szárazföldi repülőgép volánja mögött 1997-ben, az amerikai Black Rock sivatagban.
1223,67 kilométer per órával száguldott,
vagyis túllépte a hangsebességet. A Thrust SSC 16 méter hosszú volt, tömege teljesen feltankolva 10,6 tonna. Andy Green amúgy a Royal Air Force pilótája volt és a régi nagyokkal ellentétben nem halt bele egyik rekordkísérletébe sem. A Rolls-Royce-hajtóműves Thrust SSC-t megnézheted a Coventry Transport Museumban, ha éppen arra jársz.
