A sajátos társadalmi szerep a második világháború után alakult ki, egyébként külön a gazdasági és a családi életben. Ha nagyon akarjuk, összefügg a kettő.
Létezik Japánban egy egészen megdöbbentő kulturális jelenség – pontosabban társadalmi szerep -, amelyet angol kifejezéssel salarymannek neveznek. A férjek egy típusát hívják így, de a dolog megértéséhez először fel kell idéznünk, hogy mi a szó eredeti, lassan 80 éves jelentése.
A második világháború után felépített japán gazdasági modellben a közvetlenül az egyetemekről toborzott fehérgalléros alkalmazottak között sokan voltak, akik úgynevezett salarymanként csatlakoztak valamely nagyvállalathoz. A státuszuk
európai mércével mérve nagyjából a béresekének felelt meg.
Életfogytiglani munkaviszonyt kaptak, nagyon alacsony elbocsátási eséllyel, cserébe a cég iránti teljes lojalitásért, akár a családi életük rovására is. Ez a modell, bár az 1990-es évek gazdasági válsága, „az elveszett évtized” óta már kevésbé jellemző, de továbbra is jelen van az országban.
Nos, a salaryman másik jelentése – a kettő alanyai között egyébként gyakori az átfedés -, amikor egy férfi a teljes havi fizetését átadja a feleségének, aki aztán egymaga intézi a háztartás összes pénzügyét, és havi juttatásban részesíti a férjet. Vagyis
lényegében havi költőpénzt ad neki.
Ennek a gyakorlatnak történelmi gyökerei vannak, és gyakran úgy tekintenek rá, mint ami biztosítja a család pénzügyi stabilitását, a férfi esetleges meggondolatlan költekezésének elkerülésével. Ami azért is különösen érdekes, mert a japán társadalom egyébként épphogy meglehetősen konzervatív a nemi szerepek terén, például elég kevés a női cégvezető.
Jól megvagyunk mi itt
Alkalmasint örvendezhetünk, hogy a nyugati kultúrkörben az efféle modellekből maximum annyi jelenik meg, hogy ahol a hagyományos munkamegosztás még mindig erős, ott gyakran a feleség felelős a háztartás költségvetésének kezeléséért, a férj pedig az otthonon kívüli munkára összpontosít. De teljes pénzügyi kontrollról és zsebpénzosztásról szerencsére nincs szó.