Az amerikai túlélő felnőttként azért küzd, hogy a férfi áldozatok hangját is meghallja valaki.
A statisztikák szerint a szexkereskedelem áldozatai túlnyomórészt nők. Ez azonban aligha tükrözi a valóságot, a nagy ritkán megszólaló férfi áldozatoknak legalábbis meggyőződése, hogy nem – a saját tapasztalataik alapján. Ami azért fontos kérdés, mert a nőkhöz képest a férfiak számára alig létezik elérhető támogatás, és ebben nyilván van szerepe a hivatalos számoknak. (Meg a popkultúrának. Itt van például egy lista az emberkereskedelemről szóló legjobb filmekről – mindben nők az áldozatok.)
Mitzi Perdue amerikai aktivista a Psychology Todayen közli egy túlélő, Sean Wheeler beszámolóját arról, hogy hogyan lett áldozat, és miért nem beszélt közben senkinek arról, mi történik vele. Személyesen is érzékelte azokat az akadályokat, amelyek egy férfit visszatartanak ettől, és
több száz olyan sorstársával beszélt, akik szintén nem jelentették a visszaélést.
Wheeler részletesen elmeséli a történetét, amely annál is megrázóbb, mivel a bántalmazása 4-5 éves kora körül kezdődött. Fontos tényező volt a szétesőben lévő családja, ezzel összefüggésben a szeretethiányos környezet, saját extrovertált, megfelelési kényszeres személyisége – és persze a tettes, aki korán kiszemelte őt, nyilvánvalóan a sebezhetősége miatt.
Az illető tinédzser fiúk segítségével környékezte meg, akik már kisgyerekként megismertették Wheelert az orális szexszel. Közben azzal fenyegették, hogy ha szól a történtekről valakinek, megölik a kutyáját és meggyűlöltetik a saját családjával.
Az egyik ilyen esetre, amikor egyszerre hárman bántalmazták, úgy emlékszik vissza:
„A lelkem megtört. Feladtam”.
Ekkor már készen állt arra, hogy az emberkereskedő banda vezetője elkezdje őt az ügyfeleknek árulni. Nem egy ballonkabátos, mások után leselkedő, gyanús alakot kell elképzelni, hanem egy „ingben-nyakkendőben járó fickót, akit ismert a családom”.
Fiatal fiúként öt éven át használták a legkülönfélébb figurák, férfiak és nők vegyesen. Nagyjából az egyharmaduk szadista volt, ezek értelemszerűen rendszeresen megverték vagy máshogy bántották. Akkor menekült meg, amikor a szülei végre elváltak, és az édesanyjával meg a testvéreivel egy másik államba költözött. Nem biztos benne, hogy az anyja valaha is tudta, min ment keresztül.
De miért nem kért soha segítséget?
Ugyanazért, amiért az általa megismert sok száz másik férfi sem.
- Ha az egész elég fiatalon kezdődik, a gyerek még teljesen elveszett: „Melyik ötéves tudja, mi az a rendőrségi feljelentés?”
- A legtöbben túlságosan meg vannak rémülve a fenyegetésektől.
- A bántalmazó általában arra kondicionálja az áldozatot, hogy higgye el: megérdemli, ami történik vele.
- A férfiak pedig úgy szocializálódnak, hogy nem eléggé férfiak, ha panaszkodnak.
- A szégyennek bénító hatása van.
- Aki mégis szól, gyakran nem jut messzire, mert hitetlenkedéssel vagy egyenesen ellenségességgel találkozik.
Wheeler állítja, amíg mindezen körülmények közül nem változatunk legalább azokon, amelyekre van a társadalomnak hatása, a bármely pillanatkép szükségszerűen hamis lesz.
„Nem érdemli meg minden áldozat, hogy meghallják a hangját?”