Nemrég egy vajdasági magyar férfi megdöntötte a valaha mért legnagyobb véralkoholszint világrekordját.

Múlt héten meghalt egy régi jó haverom 45 évesen. (Tudom, hogy elegánsabb lenne barátot írni, de ez a szó kezd kissé elcsépeltté válni, úgy érzem, túl sokszor mondjuk rá túl sok kapcsolatunkra; ez esetben pedig nem is lenne igaz, a régi jó haver sokkal pontosabb.)

A régi jó haverom éppen csak egy-két évvel élte túl az apámat, és mindkettejüket ugyanaz vitte el: a pia.

Utoljára, jópár éve akkor találkoztunk, mikor könnyek között vallotta be a társaságunk egy tagjának negyvenedik születésnapi buliján, hogy súlyos alkoholista, és elvonón is volt már. Belém égett a jelenet, a többiek arcán is látható döbbenet, majd együttérzés, a vigasztalás, hogy veled vagyunk, melletted állunk ebben a harcban, hogy ki fogsz jönni belőle, meggyógyulsz.

Azóta szórványosan hallottam róla, igazán intenzíven tizenöt-húsz éve voltunk kapcsolatban, utána már egyre ritkábban találkoztunk, és hogy ebben mennyi része volt az alkoholizmusának, nem tudhatom, de gyanítom, hogy viszonylag sok. Hozzá nálam sokkal közelebb álló, ténylegesen barátai mondogatták időről időre, hogy voltak vele kirándulni, támogatják, most jobban van, most kevésbé, most nem iszik, most megint elkezdett, most megint bevonult egy elvonóra, most kijött.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ők mindent megtettek érte, mindent megpróbáltak, hogy lehozzák a legaljasabb drogról, ami ezen a Földön létezik: az alkoholról. De nekik sem sikerült, ahogy az apámnak sem sikerült lejönnie róla – neki 44 éves korában olyan tropa volt már a mája, hogy képtelenség volt megmenteni.

A régi jó haveromnak is volt gyereke, akit itt hagyott, és aki talán 14 éves lehet most – én tizenegy voltam, mire az apám halálra itta magát. Ugyanakkor a régi jó haver és az apám között nagyon lényeges különbség volt, hogy előbbi, amennyire tudom, nagyon sok mindent megtett azért, hogy visszakapja a pia előtti életét, a családját, és hogy egyáltalán túlélje azt a szart. Az apám a nyolcvanas évek végén teljesen másban volt, de

a világ is más volt, az alkoholizmus gyilkossága és rombolása sokkal kevésbé volt tudatosan benne a társadalomban.

De az új véralkoholszint-világrekodról szóló hír fogadtatását elnézve, úgy tűnik, mintha az eltelt több mint harminc év mit sem változtatott volna az alkoholhoz való hozzáállásunkon. Az új rekorder éppenséggel egy vajdasági magyar férfi, vagyis a legrészegebb ember, akit valaha azonosítottak és hitelesítettek, magyar (nemzetiségű), és vannak olyan orgánumok, melyek szerint erre büszkének kéne lennünk.

A legtöbb médium minimum vicceskedve, de a többség kisebb-nagyobb büszkeséget mutatva számolt be a rekordról – sőt, a 168 Óra egyenesen odáig ment, hogy az épp ekkor kiderülő magyar Nobel-díjasokhoz hasonlítsa a „teljesítményt”.

Maga a rekord 5,67 ezrelék, ami 0,07-tel több, mint az eddigi legittasabb emberé, aki egy argentin sofőr. A bácskertesi (szerbül kupuszináni) férfi amúgy biciklizett, mikor megállították és megszondáztatták a helyi kékek. Akik nem hittek a szemüknek a szondára nézve – a legtöbb embert ugyanis már a 4-es érték is megöl.

Világunk legelterjedtebb legális drogja ugyanis konkrétan méreg, amiből ha túl sokat viszel be egyszerre, néhány órán belül meghalsz, ha pedig huzamosabb ideig fogyasztasz belőle rendszeresen, akkor meg azért halsz meg

– lásd az apám és a régi jó haverom példáját.

Az előbbi példája nyomán én világéletemben – néhány ifjabb kori kivételtől – eltekintve tartózkodtam a nagy italozásoktól, amiért persze a mai napig kapom a kínos megjegyzéseket, meg lehúzós „poénokat”. És mivel azért viszonylag élénk éjszakai életet élek a mai napig, viszonylag gyakran is kapom, mert milyenmáraz, hogy nem iszom, meg nem szeretem a sört, buzi-e vagyok??

Egy jó ideje persze ezeket vagy elengedem a fülem mellett, vagy előfordul az is, hogy a „poénkodó” képébe röhögök, és visszaszólok valami meglehetősen pikírtet, vagy egyszerűen csak mosolyogva benyögöm – és ez a leggyakoribb amúgy -, hogy bizony nem szeretem az alkoholt.