A minimalisták mozgalma nagynak tűnő váltást hirdet, de állítják, nem kéne radikálisan máshogy élnünk. Csak józanabbul.
Mindannyian ismerünk valakit, akinek a lakásába lépve azonnal feltűnik, hogy mennyire borzasztó sok tárgya van. Persze kívülállóként nehéz megítélni, hogy valóban az általa birtokolt javak számossága átlagon felüli, vagy ő maga annyira rendetlen, hogy nem rakja el, amije van, hanem hagyja szem előtt hányódni.
Akárhogy is, az efféle látvány – hasonlóan egy költözéshez – rádöbbenti a szemlélőt, milyen tömérdek dologgal vesszük körül magunkat. És nemcsak a sohasem használt mütyürökre, biszbaszokra és csetreszekre kell gondolni, hanem arra is, ami amúgy meggyőződésünk szerint nemcsak hasznos, hanem nélkülözhetetlen.
Pedig elsöprő többséggel nem az.
Ez az egyik üzenete a The Minimalists nevű mozgalomnak, melynek elindítói valaha menő állásokban dolgozó, jól eleresztett amerikai juppik voltak. Az életük egy-egy pontján azonban rádöbbentek: nem érzik jól magukat a pénzkeresés és -költés kényszerű körforgásában, belefáradtak a felhalmozásba és abba, hogy alig marad idejük másra.
Ezért elkezdtek minimalista életet élni: megszabadultak minden olyan holmijuktól, amelynek létjogosultságát nem tudták saját maguk számára meggyőzően igazolni. Azt hagyták meg, ami tényleg kell, és ezt az elvet követik azóta is. Nem valamiféle modern aszkézis volt a céljuk, sőt ellenkezőleg: élvezni akarták az életet ahelyett, hogy reklámtól üzletig léteznének. És hirtelen fellélegeztek, megkönnyebbültek.
Fontos megjegyezni, hogy a két alapító nem lett se kommunista, se hippi: nem a kapitalizmussal van bajuk, hanem a túlzott fogyasztással. Azzal, amikor az életünket a ránk zúduló marketingüzenetek hatására a különféle tárgyak utáni vágyakozás, illetve a megszerzésükhöz szükséges munka elvégzése teszi ki, és így
elhanyagoljuk azt, ami igazán fontos lenne. Például egymást.
Joshua Fields Millburn és Ryan Nicodemus közösen elindították a minimalizmusról szóló weboldalukat, írtak több könyvet, Amerika-szerte közönségtalálkozókat tartanak. A dokumentumfilmben, melynek ők a főszereplői, azt próbálják elmagyarázni, hogy bármilyen nagynak tűnik a váltás, valójában nem radikálisan más életmód követésére akarják rábeszélni az embereket. Csak arra, hogy a tárgyak esetében (is) legyen fontosabb a minőség a mennyiségnél.
Tartsd meg a könyveid!
De még ebben sem szigorúak. Amikor egy előadásukon szóba kerül valaki, akinek saját maga által gyűjtögetett csinos házikönyvtára van, sietnek kijelenteni: eszébe ne jusson megválni tőle, még ha a minimalizmusra is adja a fejét. Hiszen a könyvei nem értelmetlen fogyasztási cikkek, valódi örömet okoznak neki, ténylegesen gazdagítják, ahogy általában a hasonló, szeretettel és odafigyeléssel gondozott gyűjtemények.
Ettől azonban még igaz, hogy a használati tárgyainkból jóval kevesebb is elég lenne a kényelmes élethez. Millburn megmutatja, mekkora táskával és abban hány ruhával utazgat hónapokig az Egyesült Államokban – a legtöbben egy hosszú hétvégét már nem vállalnánk be ilyen sovány felszereléssel, de van, aki egy kirándulásra se indulna el vele.
Még érdekesebb, amikor nők beszélnek arról, hogy miként igyekeztek a lehető legalacsonyabbra szorítani a ruhadarabjaik számát, és hogyan tesztelték a közvetlen munkahelyi környezetüket – vajon szóvá teszi-e valaki, hogy hónapok óta ugyanazt a néhány darabot variálják? (Szpojler: senkinek sem tűnt fel.)
Nem is Amerikáról lenne szó, ha Millburnék nem csinálnának a mozgalomból ránézésre szépen fejlődő üzletet is. A Netflix-film mellett tévéfellépések, rádiószereplések, saját podcast, hírlevél, ingyenes e-book támogatja a remekül fogyó könyveik – ha jól számoltuk, eddig négy jelent meg – eladásait. Egy percig sem irigyeljük tőlük a bevételt, megdolgoznak érte, és jó ügyet szolgálnak – amellett feltételezhetjük, hogy a pénzt nem ostobaságokra költik, hanem arra, amire szükségük van.
Aligha véletlen, hogy ezek a minimalisták éppen az Egyesült Államok polgárai. A civilizált világ egésze túlfogyaszt és pazarol, de ami ott megy, az európai szemmel is erős. A filmben elhangzó jellemző adat, hogy az amerikai magánszemélyek 200 millió négyzetméternyi raktárat bérelnek az otthonukban el nem férő dolgok tárolására, holott jellemzően akkora házakban élnek, hogy az alapterület 60 százalékát nem használják aktívan.
Ezzel szemben a minimalisták próbálják az életterüket is a lehető legkisebbre összeszorítani. Sokan aprócska, de okosan megtervezett mobilházakba költöznek, ami egy, a szocializmus élhetetlen lakótelepi lakásaiban felnövő kelet-európai számára talán a legnehezebben befogadható törekvésük lehet. A koncepció ezen a ponton nyilván összekapcsolódik a fenntarthatósággal, de a hangsúly a valós szükségletekhez történő igazodáson van.
“Képzeld el az életedet kevesebb cuccal, kevesebb rumlival, kevesebb stresszel, adóssággal, elégedetlenséggel, zavaró tényezővel. És több szabadidővel, több tartalmas emberi kapcsolattal, több gondtalan pillanattal”
– mondja Nicodemus.
Akinek van gyereke, abban mostanra talán megfogalmazódott a szkepszis, miszerint ez az életforma családosoknak nem való. Érthető álláspont: a kortársaik felől, no meg az őket célzó hirdetések révén a gyerekeinkre nehezedő nyomás azt feltételezi, hogy lehetetlen töméntelen játék és egyéb kacat nélkül felnevelni őket, ha nem akarunk nekik folyamatos csalódást okozni. A filmben mégis akadnak, akik megpróbálják, és nem is sikertelenül.
A megszólaló szakértők egyébként állítják, szükségtelen bűntudatot éreznünk amiatt, hogy mindig többet akarunk, ez ugyanis evolúciós alapbeállításunk, amely évezredeken át biztosította a túlélésünket. De most, hogy – legalábbis a nyugati világban – jobbára nagyobb jólétben élünk, mint a történelemben bármikor, a harácsolás mint életstratégia fölöslegessé vált.