Három, a háborút egyelőre elkerülő orosz ember története.
Éppen egy évvel ezelőtt, 2022. szeptember 21-én jelentették be az orosz hatóságok a „részleges mozgósítás” kezdetét, vagyis a tartalékos katonák bevetését az Ukrajna ellen indított háborúban. Nem mindenkit hívnak be, aki katonai szolgálatra kötelezett, de a kockázat az összes érintett számára él.
Azóta százezrek menekültek el Oroszországból, akik pedig maradtak, de nem akarnak harcolni, azok közül sokan új helyre költöztek, megváltoztatták a telefonszámukat, felhagyták a közösségimédia-fiókjaikat. Az OpenDemocracy nevű, londoni székhelyű független médiahálózat újságírói három olyan oroszországi férfival beszéltek, akik eddig elkerülték a mozgósítást. Elmesélték, milyen az életük.
„Pjotr”, 44 éves, építőipari munkás
A háborútól független okból már régóta nem azon a címen lakik, ahova hivatalosan be van jelentve, de a mozgósítás kihirdetése után elhatározta, ha a régi címére megérkezik a behívő, egy egészen másik régióba költözik, ahol a hatóságok nem keresnék. Elkezdett pénzt félretenni erre az esetre, „furcsa érzés volt”.
„A szűk baráti körömben nincs gondom a kommunikációval, ugyanúgy beszélek velük, mint korábban, ugyanazokra a helyekre járok, senkivel sincs konfliktusom. A szűk körömön kívüli emberekkel nem beszélek a háborúról. (…) Az álláspontom ugyanaz a kezdetektől fogva: nincs szükség erre a háborúra.”
Sokat stresszel azon, hogy vajon lesz-e elég ideje elutazni. Igyekszik nem kapcsolatba kerülni semmilyen orosz kormányzati szervvel: nem kért útlevelet, nincs bejelentett munkahelye, nem fizet adót, így persze nehezebben is él meg. Arra számít, hogy lesz egy újabb mozgósítási hullám, de azt nem gondolja, hogy a férfiakat az utcán fogják összefogdosni.
„Andrej”, 36 éves, vállalkozó
Amikor én bejelentették a mozgósítást, a felesége épp egy másik országban volt, ő viszont otthon. Az első gondolata az volt, hogy sürgősen menekülni kell. 24-én megérkezett a behívó a bátyjának, aki akkor már két hónapja külföldön volt. Andrejék úgy döntöttek, hogy nekik is menniük kell, de kiderült, hogy két kisgyerekkel ez elég nehéz. Ő maga néhány hónappal később kénytelen volt visszatérni, azóta is Moszkvában van (nyilván azért, hogy pénzt keressen).
Időközben az egész család idegen állampolgárságot szerzett, egyébként meg „ha az ember nap mint nap nagyon fél valamitől, akkor egy idő után hozzászokik, megtanul elvonatkoztatni ettől a félelemtől. Az elmúlt év során az egész családunk hozzászokott ehhez a bizonytalansághoz.” Szeptember 1-jén nappali tagozatos hallgató lett a városa főiskoláján, nem titkoltan azért, hogy ne sorozzák be. Tudomása szerint minimális az esélye annak, hogy ez megtörténik.
„A háború kezdetén úgy tűnt, a szűk baráti körömben mindenki a háború ellen volt, de másfél évvel később úgy érzem, most már sokan támogatják. Természetesen nem beszélek erről idegenekkel, az én hozzáállásom ugyanis nem változott, ellene vagyok.”
Van ugyanakkor olyan, vele valaha baráti viszonyban lévő régi iskolatársa, aki a téma szóba hozására csak annyit válaszolt, hogy „Milyen háború?”, és küldött egy „Z” betűt. Azóta nem kommunikált vele.
„Vaszilij”, 33 éves, részmunkaidős tanár
Jól emlékszik arra a napra, amikor bejelentették a mozgósítást, reggel látta egy általa követett sportújságíró Telegram-üzenetét, amelyben annyi állt, hogy „Ez megőrült”. Az állami orgánumnál dolgozó feleségével pánikba estek, fontolóra vették az ország elhagyását, de mivel mindkettőjük szakmája az orosz nyelvhez kötődik, rájöttek, hogy nincs erre valós esélyük. Úgy véli, a behívótól az mentette meg, hogy a tanítás mellett még tanul is.
Sokan sokféleképp reagáltak.
Akadt, aki egyszerűen összecsomagolt, és eltűnt Kazahsztánba anélkül, hogy felmondott vagy szabadságot kért volna.
Sok ilyen eset volt a városában: a férfiak egyszer csak nem mentek többé dolgozni.
Azt mondja, virágzik a tanárok között a besúgás kultúrája, rengetegen próbálnak karriert csinálni abból, hogy a hűségüket bizonyítják. A városban gyakorlat, hogy politikai okból kirúgnak tanárokat, és olyanokat vesznek fel a helyükre, akik kormánypárti gyűlésekre járnak.
„Miután a mozgósítás megkezdődött, a kollégáimmal fokozatosan nem beszéltünk többet a háborúról. Komolyan kezdtem félni a feljelentéstől, meg kell válogatnom a szavaimat, és nagyon óvatosan szabad csak fogalmaznom a diákjaim előtt. Egyszer már fel is akartam mondani.”