8 focista, aki képtelen volt megbirkózni a függőségével

Szerző: Lakinger Béla

Intő példák az ötvenes évektől napjainkig: sem a tehetség, sem a környezet nem garancia a démonjaink ellen.

Van, akinek derékba törte a karrierjét, más csak sejthette, hogy lett volna még benne több is: a nemzetközi futball világában régóta pusztítanak az addiktív szerek. Nyolc emlékezetesen szomorú esetet idézünk fel.

Mane Garrincha

A focitörténelem talán legördöngösebb cselgépének az apja is súlyos alkoholista volt, májrák vitte el meglehetősen fiatalon. Ő maga annak ellenére nem tudta elkerülni ugyanezt a sorsot, hogy minden előjelre rácáfolva nagy futballista lett. Kacska, eltérő hosszúságú lábaival kevergetve a világ legjobb szélsője vált belőle, 1958-ban, majd 1962-ben is világbajnok lett, de már akkor elkezdett inni, egy ideig be sem hívták emiatt a válogatottba.

Ötvenszer játszott brazil színekben, és a csapat 50-ből csak egyszer veszített: a magyarok elleni 1966-os vb-csoportmeccsen. Az volt Garrincha utolsó fellépése a válogatottban, de a klubjaban sem maradt már sok mérkőzése, részben a térdsérülése, részben az elhatalmasodó alkoholizmusa miatt. Megesett vele, hogy ittasan vezetve halálos balesetet okozott,

utolsó éveit gyakorlatilag folyamatos delíriumban töltötte,

második felesége is elköltözött tőle, miután kezet emelt rá. 1983-ban, 49 évesen halt meg.

Jimmy Greaves

Az az angol első osztály máig legeredményesebb (357 gól) játékosa futballszempontból legjobb éveit még úgy-ahogy megkímélte a függősége – bár valószínű, hogy 5 hónapos kisfiának 1969-es halála után már elkezdett inni. 30 éves kora után súlyosbodott a dolog, amikor már alsóbb ligás klubokban játszott. Saját bevallása szerint

„a hetvenes évek teljesen kiestek, 1972-től öt éven át részeg voltam”.

1978-ban „Az ital megöl engem” című, nagy port kavaró interjújában számolt be az állapotáról – a cikkről utóbb azt mondta, nagyon utálta, de valószínűleg megmentette az élétét.

Felesége, Irene egy ideig bírta mellette, aztán elvált tőle. Megígérte neki, hogy megküzd a betegséggel, és be is tartotta a szavát, így újra összejöttek, sőt később másodszor is összeházasodtak. Greaves idős korában kétszer kapott sztrókot, de ahhoz képest, amit művelt magával, szép kort ért meg, 81 évesen hunyt el. A halála előtti években megkapta az 1966-os vb-aranyérmet, amely a korabeli szabályok szerint még nem járt neki, és egy magas rangú brit kitüntetést (MBE) is.

George Best

Az egyik legjobb játékos, aki sohasem szerepelt vb-n vagy Eb-n, a gyertyát két végén égető fajta volt. Ahogy híres szállóigéjében összefoglalta:

“Rengeteg pénzemet költöttem piára, csajokra és gyors kocsikra – a többi meg elherdáltam.”

Így történt, de közben azért focizott is: tagja volt a Manchester United első nagy csapatának, amely 1968-ban megnyerte a BEK-et, abban az évben az Aranylabdát is neki ítélték. Ha nem északírnek születik, bizonyára válogatott szinten is elért volna ezt-azt.

Best felnőtt élete nagy részében erősen ivott. Volt, hogy részegen ment be egy tévéműsorba, ahol káromkodva botrányt okozott, máskor lopáson kapták, lecsukták ittas vezetésért, hivatalos személy elleni erőszakért. 2000 márciusában súlyos májkárosodással diagnosztizálták, két év múlva májátültetésen esett át. Ennek ellenére később is látták nyilvánosan alkoholt inni, sőt megint elítélték ittas vezetésért. Utolsó interjúja a kérésére készült, azzal a címmel: „Ne halj meg úgy, mint én”. 59 évesen adta fel a szervezete.

Sócrates

Orvosi diplomájával és társadalmi kérdésekről írt újságcikkeivel a beszélő nevű Sócrates a világ minden táján kilógott volna a közegéből, de a hetvenes-nyolcvanas évek Brazíliájában, ahol főleg utcagyerekekből lettek a focisták, különösen. Sajnos a jelek szerint az alkoholizmus a katonai diktatúra alatt nyögő országban éppúgy a járhatóbb út volt az értelmiség számára, mint – ahogy az egykori vicc tartotta – a szocialista Magyarországon.

Már aktív játékosként sem csinált titkot abból, hogy rendszeresen ivott és dohányzott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a nyolcvanas évek elején Dél-Amerika legjobbjává váljon. Tagja volt az 1982-es vb csodás brazil csapatának, és négy évvel később is játszott Mexikóban. Visszavonulása után számos társadalmi ügyben volt aktív, mígnem 2011-ben megromlott az egészsége, a gyomrával és a májával is gond támadt. 57 évesen halt meg.

Diego Maradona

A nyolcvanas évek legjobb focistája talán többet is elérhetett volna,

ha nem lett volna az évtized közepétől majdnem 20 éven át kokainfüggő.

Valószínűleg még Barcelonában szokott rá a szerre, aztán Nápolyba szerződése után súlyosbodott a helyzet, a városban nyílt titok volt, hogy mit művel, de amíg szárnyalt vele a Napoli, senkinek se jutott eszébe neheztelni az imádott Diegóra. Végül lebukott egy doppingteszten, és az eltiltása után már sose nyerte vissza a régi formáját, amellyel például 1986-ban megnyerte a vb-t Argentínának.

Visszavonulása után tíz évvel, amikorra állítólag már leszokott a kokóról, alkoholproblémákkal került egy pszichiátriai klinikára, és kezelték az alkoholizmusa szervi következményeivel is. A függősége nem sokat javult, ha egyszer-egyszer feltűnt egy stadion lelátóján, rendre nagyon furcsán viselkedett. Ezzel együtt a 2020-ban, 60 éves korában bekövetkezett halála váratlan volt, nyolc egészségügyi dolgozót meg is vádoltak miatta.

Paul Gascoigne

Lehetett valami a levegőben a nyolcvanas években, hogy a legtehetségesebb futballisták annyira nem bírtak magukkal. Mondjuk, a Nagy-Britanniában csak Gazza néven ismert remek támadónak nyilvánvalóan nagyon erős hajlama volt, illetve van az addikcióra – kialakult nála eddigi sűrű élete során néhány, a kokaintól az alkoholon, cigarettán, energiaitalokon át egészen a szerencsejátékig.

Először 1998-ban került kórházba a pia miatt, az edzője vitte be, miután szó szerint az eszméletlenségig vedelt (állítólag 32 whiskyt küldött le). Ettől fogva visszajáró vendég volt a klinikán, és közben bipoláris zavarral is diagnosztizálták.

Többször iszonyatos állapotban találtak rá az utcán,

persze megvolt neki az ittas vezetés is, és ült börtönben kokainbirtoklásért. Túl több rehabilitációs programon, évek óta visszavonultan él. Reméljük, a körülményekhez képest jól van.

Adriano

A 2000-es évek legígéretesebb brazil csatáráról legalább pontosan lehet tudni, mi siklatta ki az életét. 2004-ben épp csúcsformában játszott az Interben, amikor odahaza váratlanul meghalt az apja. Akkori csapattársa, Javier Zanetti másfél évtizeddel később mesélte el, hogyan próbálták a játékosok és a klubvezetők kirángatni Adrianót a tragédia utáni depresszióból, de egyre mélyebbre csúszott, hamarosan a sportolói hozzáállásával is gondok támadtak, és elkezdett inni.

Akadtak még fellángolásai, jobb időszakai, például 2005-ban a Konföderációs Kupa gólkirálya lett, később pedig otthon bajnokságot nyert a Flamengóval, de huzamos ideig nem volt már képes tartani se a versenysúlyát, se a koncentrációját: egy idő után mindenhonnan elküldték, mert kimaradozott az edzésekről. A mélypont alighanem az volt, amikor 2010-ben kábítószer-csempészettel vádolták meg, bár bizonyítottság hiányában felmentette a bíróság. 

Adrian Mutu

Az egykori román csodagyerek épp újraindította volna a karrierjét a Chelsea-nél, amikor 2004 szeptemberében kokainnal bukott meg a doppingvizsgálaton. Hét hónapos eltiltást kapott, a klub kirúgta, és még be is perelte kártérítésért. Mutu nagyon nem szeretett volna 17 millió eurót fizetni, minden lehetséges helyen fellebbezett, még a strasbourgi emberi jogi bíróságig is elment, de 2018-ban ezen a fórumon is vesztett.

Akkor már nem is volt aktív futballista, és az utolsó évei nem sikerültek éppen dicsőségesre. 2010-ben a Fiorentinában játszott, amikor megint fennakadt egy doppingteszten, bár ezúttal nem kokainnal, hanem egy szibutramin nevű, az amfetaminokhoz hasonló teljesítményfokozóval. Fél évre eltiltották. Pár hónappal a visszatérése után azonban kizárták a válogatottból, mert egy meccs előtti estén egy bárban italozva múlatta az időt.

Itt van még jó kis kontent