A visszavonuló svéd zseni évekig a világfutball legszórakoztatóbb jelenségeként tündökölt, az ellentmondásossága mégis riasztó volt.

A minap amolyan igazi zlatanos stílusú búcsúposzttal nyomatékosította Zlatan Ibrahimovic, hogy 41 évesen, sérüléstől gyötörten befejezi a futballt. Lehetett ezt sejteni, mégis elfogott minket az a szomorúság, ami minden nagy játékos visszavonulásakor, függetlenül attól, mennyire kedveltük. Aztán rögtön ki is derült, hogy amint a közvéleményben, úgy a szerkesztőségben is meglehetősen vegyes a Milan svéd veteránjának megítélése (nem a tudásáé – azt mindenki elismeri).

Végül is mi ez a pofa?

Szókimondó, vagány fickó, vagy indulatkezelési problémákkal küzdő, útszéli suttyó?

Arról tehát nincs vita, hogy óriási focista volt. Négy évtizede nézek meccseket, és a tíz legszebb gólból, amire emlékszem, kettőt ő szerzett. (Ez az egyik, ez meg a másik.) Ha valamelyik nagy futballnemzet fia lenne, alighanem kapott volna Aranylabdát. Imponáló volt a keménysége, és az is, hogy a 40-en túl is megélt Európa egyik legerősebb bajnokságában. De most nem a sportolói kvalitásairól lesz szó.

Túltolt egoizmus

Még a kritikusai is elismerik, hogy Zlatan bonyolult jelenség, amennyiben a bunkóságai egy része is afféle kikacsintós, duplafenekű bunkóságnak tűnik. Ahogy Rejtő Jenő könyvei egyszerre ponyvák és kivételes humorú ponyvaparódiák, úgy Ibra nyilvános megjelenése egyben egy tudatos Ibra-paródia is. Legalábbis azóta, hogy ráérzett: az – eredetileg bizonyára belülről fakadó – nagypofájúságára rájátszva, azt az abszurditásig hajtva, egyfajta intellektuális-önironikus aurát teremthet magának.

Az öt legjobb Zlatan-szöveg

„Nem hiszem, hogy egy videójátékban lehet olyan látványos gólokat lőni, amilyeneket Zlatan szokott, bár ezek a játékok ma már elég realisztikusak.”

„Egy világbajnokság nélkülem nézhetetlen, szóval nem érdemes várni a vb-re.”

„Királyként érkeztem, legendaként távoztam.”

„Olyan vagyok, mint a bor. Ahogy öregszem, egyre jobb leszek.”

Z. I.: „Csak Isten tudja, ki jut tovább.”
Riporter: „Nehéz lenne megkérdezni őt.”
Z. I.: „Vele beszélsz.”

Az, hogy gyakran egyes szám 3. személyben beszél magáról, tökéletes a pózhoz. („Zlatan nem jár próbajátékokra” – így foglalta össze, 19 éves korában miért nem lett az Arsenal játékosa.) Szóval tagadhatatlanul jól, néha baromi viccesen csinálja. A Los Angeles Galaxybe szerződésekor elsütött, legendás trollpoénja úgy ült, mint bármelyik védő, aki valaha megpróbálta őt felborítani a pályán: vásárolt egy egész oldalas hirdetést az LA Timesban, és csak annyit írt rá,

Ne mondja senki, hogy nem szellemes.

És miután az első amerikai meccsén egy irdatlan nagy gólt lőtt, ugyanebben a szellemben folytatta Jimmy Kimmelnél:

Szóval ez a nevessünk-együtt-az-önimádatomon egy valid performansz, és határozott felüdülés a semmitmondó egyennyilatkozatokkal alibiző, a nyilvános szerepléseket csak megúszni akaró futballistákhoz képest. Szépen felépítette a figurát – végül is ki játssza ezt el, ha nem olyasvalaki, aki ha nem is volt soha a világ legjobb játékosa, kétségkívül unikális képességekkel és produkciókkal tűnt ki a hatalmas egója mellett?

Borderline-gyanús

A probléma az, hogy Zlatan tuskó gesztusai sohasem álltak meg a félig mímelt arroganciánál. Egészen érthetetlen otrombaságokra volt képes ragadtatni magát, néha minden látható ok nélkül, mintha borderline személyiség lenne. A 148-szoros svéd válogatott Anders Svensson mindezt így írta körül a Vetland Posten nevű újságnak nyilatkozva:

Azt hiszem, ennek illusztrálására a legjobb az alábbi videó, még az első milanos korszakából. Érdemes megfigyelni az áldozat tanácstalanságát, az előzménynélküliséget teljesen nyilvánvalóvá tevő elképedését.

Még csak azt sem mondhatjuk, hogy az agresszív megnyilvánulásai mindig rosszindulatból táplálkoznak. Amikor például megpróbálta lerúgni az éppen interjút adó Antonio Cassano fejét, azon látszott, hogy merő jófejségből csinálta. Most mit csináljon, ha ő így haverkodik!

Nemcsak tettleges bántalmazásokról van szó természetesen. Egy 2004-es, Hollandia elleni barátságos mérkőzés után ajaxos csapattársa, Rafael van der Vaart nyilvánosan megvádolta azzal, hogy direkt okozott sérülést neki ezzel a mozdulattal (0:22-től). Mire Zlatan visszaüzent, hogy nem volt szándékos, de ha Van der Vaart még egyszer ezt meri mondani,

eltöri mindkét lábát, immár valóban szándékosan.

Egykori párizsi csapattársa, Lucas Moura mesélt egy ízben arról, hogy a svéd gólzsák mennyire kiállhatatlan a pályán: „Mindig kéri a labdát, és ha nem kapja meg, panaszkodik és sértegeti a csapattársait.” Az, hogy ilyen az övéivel, ad némi fogalmat arról, milyen lehet az ellenfeleivel – de erről kicsit később.

2013 karácsonyán az Expressen nevű lapnak adott interjúban megkérdezték tőle, mit szól ahhoz, hogy a svéd női válogatottsági csúcstartó, Therese Sjögran nehezményezte: míg a férfiak rekordere, az említett Anders Svensson egy autót kapott ajándékba a szövetségtől, ő semmit. Ibrahimovic azt felelte, ha Svenssont a női focistákkal vetnék össze, azzal “leértékelnék”, egyébként meg a nők

Nagy volt a felháborodás a párját ritkító, teljesen fölösleges gorombaság olvastán. Megjegyzendő, hogy maga Sjögran sem a mondanivalója tartalmi részét kifogásolta: “Megértem, ha azt mondja, hogy a férfiválogatott több pénzt és ismertséget hoz. Igaz. De ez tisztelet kérdése.”

Egyszer-egyszer ő is kapott

Szerencse, hogy Ibra néha emberére akad. Az amerikai Oguchi Onyewuval szintén a Milannál, egy edzésen verekedett össze, miután két lábbal rácsúszott a védőre. Az ökölpárbajban eltört egy bordája, még mielőtt a társak szétválasztották volna őket. Hasonlóan emlékezetes a taplóságáról ugyancsak messze földön híres Marco Materazzival vívott különcsatája, amely egy Juve-Interen kezdődött, és egy Milan-Interen volt a visszavágója. Itt, mondjuk, pont nem ő volt a kezdeményező, viszont az övé lett az utolsó szó:

Az elsőnél le kellett cserélni a szenvedő felet, a második után kórházba került, ennek ellenére a tettes mindkétszer megúszta sárgával. A két súlyos testi sértés között négy év telt el, de Ibra később azt mondta, egy pillanatra sem felejtette el, mivel tartozik az olasz hentesnek. Várnia kellett, hogy a megfelelő kulisszák között állhasson rajta bosszút, mert pechjére a csapattársa lett, majd jött a barcelonai idénye, de aztán elfogadta a Milan ajánlatát, és az első derbin elérkezett az ő ideje.

Persze ha csak ennyi lenne a bűne, a Materazzi famíliát leszámítva aligha tartották volna őt olyan kínosan kellemetlen figurának, akit még csapattársként is jobb elkerülni. A magam részéről nagy szerencsének tartom, hogy láthattam játszani, jókat nevettem az egyszemélyes bohózatán, de annak azért nem örülnék, ha a fiamnak ő lenne a példaképe. Nem tudom, kell-e ezt magyarázni, de ha igen: mintának ott vannak az olyan figurák, mint mondjuk egykori klubtársa, a minden szempontból makulátlan mintalabdarúgó, a szintén 41 éves koráig zakatoló Javier Zanetti.