Megint felkerült egy újgazdag klub neve a BL-trófeára. Örülni nem kell ennek, siránkozni fölösleges.
Miután a hétvégén a bő két évtizede még az angol másodosztályban szereplő Manchester City megnyerte a Bajnokok Ligáját, Európa futballszurkolóiban megint feltámadt a hagyománytisztelettel felturbózott plebejus önérzet.
Ez az érzés, ami akkor keríti hatalmába az embert, ha egy másik klub jut sok pénzhez, vagy váltja sikerre azt a sok pénzt, nem pedig a sajátunk.
Ilyenkor tehát visszasírjuk a rongylabdák és a grundok legendás korszakát, amikor még kopott gombokért játszottak gyermekkorunk (apáink, nagyapáink gyermekkora) hősei – kivéve persze Virágh, az anyagias center, aki a forintos labdát is másfél forintért adta. A tradicionális nagy klubok drukkerei fintorognak a felkapaszkodott újgazdag ficsúrokon, a kisebbek hívei meg egyszerűen megvetik a futball tisztaságát bemocskoló burzsujokat.
Érthető reakciók. Nagyban és kisebben is: a Cityt ugyanaz az engesztelhetetlen, a foci szurkolói kultúrájában egyébként is fontos kovászként működő gyűlölet övezi Angliában, mint a hozzá képest szerény anyagi lehetőségekkel gazdálkodó RB Leipziget és Hoffenheimet Németországban. Őszinte érzelmek ezek, és még csak nem is minden elemükben indokolatlanok.
Tényleg lehet őket utálni
Hiszen a szegény kis klubot gazdag óriássá változtató krőzus a legritkább esetben egy tisztességben megőszült, szociálisan érzékeny, a közésségért tenni akaró szerény sikerember, akire a szurkolók felnézhetnek – ellenkezőleg, többnyire valami rovott múltú, irritáló, arany vécékefés milliárdos egy sötét diktatúrából, aki megunta a szupersportkocsik gyűjtögetését, ezért még drágább és feltűnőbb játékszert keres.
Vagy még annál is rosszabb, mint például a Newcastle Unitedot megvásároló szaúdi uralkodó. Mert tény, hogy a Chelsea-t épp tavaly eladni kényszerülő Roman Abramovicstól nem vennénk használt autót (több okból sem), és Manszúr sejk kormánya lábbal tiporja az emberi jogokat, de a másként gondolkodást egy idegen ország területén feldarabolással kezelni azért új szintnek tűnik még hozzájuk képest is.
Igazán rosszul nézne ki, ha a Newcastle-címerben két csontfűrész váltaná a csikóhalakat, de adekvátnak adekvát lenne.
Szóval értjük, ha valakinek mindez büdös. Csakhogy a berzenkedők általában igyekeznek megideologizálni az ellenérzéseiket, és a fő érvük nem morális jellegű: azt állítják, hogy az efféle sugar daddyk megjelenése rossz a sportágnak. Holott még senki sem igazolta meggyőzően, hogy a mégoly visszataszító hátterű pénzeszsákoknak az utóbbi 10-20 évben tapasztalt aktivizálódása valóban lejtőre lökné a focit. (A játék elüzletiesedését úgy általában mégse varrjuk a nyakukba – az már akkor elkezdődött, amikor ezek az emberek még kisfiúk voltak.)
Általános jelenség a fociban, hogy egyre nagyobbak a különbségek, az érintett országokban és másutt is. Lionel Messi, Cristiano Rolando, Robert Lewandowski aligha szerzett volna ennyi gólt klubszinten, ha nem játszottak volna az átlaghoz képest irreálisan erős csapatokban. Elismerjük, nagyon valószínű, hogy e szakadékok növekedéséhez hozzájárulnak a pénzszóró figurák. (Ugyanakkor csodák még mindig akadnak: nemcsak a Deportivo lett bajnok az ezrefordulón vagy a Wolfsburg rá egy évtizedre, hanem a Leicester is pár évvel ezelőtt.)
A kicsik sem járnak rosszul
Hanem annak a kategorikus állításnak a cáfolatát, miszerint a kis kluboknak összességében rossz lenne egyes vetélytársak hirtelen megtollasodása, elég meggyőzően tárgyalja a valaha volt egyik legjobb futballkönyv, a magyarul 2016-ban, Fociológia címmel megjelent Soccernomics. Simon Kuper újságíró és Stefan Szymanski sportközgazdász tudományos igényű módszerekkel, adatok elemzésével, statisztikák értelmezésével magyarázza el a futballvilág folyamatait, nem kímélve a közhelyes dogmákat, a mindenki által elfogadott, de valójában sohasem bizonyított látszatigazságokat.
A könyv egy teljes fejezetet szentel a részben az európai foci sugar daddyjeit megregulázni hivatott pénzügyi fair play (FFP) kritikájának. Fő megállapítása, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ilyen tulajdonosok tevékenysége nem teszi tönkre a kisebb klubokat, sőt. A nagy címekért folyó harcban, úgymond, a kicsik jobbára egyébként is esélytelenek a kontinens futballarisztokráciájával szemben – ha van a képben tehetős oligarcha, ha nincs.
Anyagilag pedig még jól is járnak, mert a mágnások által a játékospiacon elvert rengeteg pénzből bőven jut nekik is. Egyszerűen lecsorog a pénz.
A szerzők a következőképpen magyarázzák ezt el:
„A Manszúr sejk által tulajdonolt Manchester City első öt évében – vagyis 2008 és 2013 között – nettó 505 millió eurót költött játékosok beszerzésére. Ez az összeg abba az európai piacba jutott, amelyben az élvonalbeli bajnokságokban szereplő klubok egyedül 2011-ben 1,6 milliárd eurót veszítettek. A sejk elköltött pénzének egy hányada persze ügynököknél kötött ki – a legnagyobb része azonban a klubokhoz jutott. A Deloitte számításai szerint 2006 és 2013 között a Premier League összesen 2 milliárd euró körüli pluszpénzből részesedett a tehetős tulajdonosoknak köszönhetően.
És persze ezek az átigazolási díjakból származó pénzek nemcsak a Premier League-ben szereplő klubokhoz jutottak el; egy részük az angol bajnokság alsóbb osztályaiban játszó együttesekhez, illetve külföldi bajnokságokba került. Ezeket az összegeket aztán játékosvásárlásokra, sportlétesítmények létrehozására, jobb stadionok építésére fordították.”
Mindez persze senkit sem kell eltántorítson attól, hogy helytelenítse a nemzetközi bűnözők és véreskezű diktátorok térnyerését az európai fociban. Pláne nem attól, hogy kötelességtudóan rühellje a rivális csapat házi oligarcháját. Csak közben ne tegyünk úgy, mintha a Játék jövőjét féltenénk.