Ha valaminek van esélye egy szép napon elhozni a világbékét, akkor az a Levi’s ikonikus farmere lesz, amelyet már mindenki hordott, mindenkinek jelent valamit, és mindenki egyetért abban, hogy ez a legmenőbb gatya a világon. 150 évnyi divattörténelmet ünneplünk.
1873. május 20-án egy bizonyos Levi Strauss és Jacob Davis szabadalmaztatta a szegecseléssel megerősített amerikai munkásnadrágot, amit akkoriban még nem farmernek, hanem overálnak hívtak. A letisztult kinézet, a lazán slim kialakítás és a páratlan minőség hamar azt eredményezte, hogy az egyszerű melós ruhának indult darab áttörte a gyárak falait, és elkezdte meghódítani a tömegeket.
Oké, kellett hozzá vagy nyolcvan év és olyan formák, mint Marlon Brando vagy James Dean, de a minőségével már bizonyított naci hirtelen menő is lett, amint felbukkant a popkultúrában.
Farmertörténelem
Bár a farmer már az 1940-es évekre egyszerre lett a lázadó és a konformista fiatalság egyik kiemelkedő szimbóluma, a Levi’s márka és maga a ruhadarab az 1950-es években, A vad és a Haragban a világgal című filmek bemutatása után ért révbe.
Előbbiben Marlon Brando feszít a motorján egy 501-esben, míg utóbbiban James Dean néz szomorúan és dühösen a legendás denim-nadrágban. A képlet és az üzenet pofonegyszerű volt: a csicskák twill-gyapjúban, a vagány gyerekek hasított farmerben… nos, hasítanak. Valószínűleg az sem ártott az eladásoknak, hogy Marilyn Monroe is felhúzta a nacit.
Az 1960-as évekre már Levi’s gatyákat hordott minden magára valamit adó motoros huligán, rocksztár, alterköltő, rendszerellenes művész, jamaicai zenész, de még a legkülönbözőbb emberi jogokért harcoló aktivisták is mind ebben tüntiztek Amerika-szerte.
Külön gyönyörű, hogy a munkásosztály alapdarabja ebben a korszakban a munkásosztály mellett kiálló tömegek körében is népszerű lett, hiszen mi is fejezhetné ki jobban a szolidaritást, mint melósnak öltözni, és úgy vonulni utcára. Míg az 50-es években a letisztult, minimalista kinézet volt a trend, az élre vasalt farikat fehér pólóval kombózva, addig a 60-as években már a slendriánság volt a divat:
minél kopottabb és harcedzetteb volt az 501-esed, annál nagyobb volt a respekted.
Aztán az 1970-es évekre teljesen elgurult a kollektív gyógyszer, a tudatmódosult virágemberek a zabolázatlan szabadság jegyében ott szabdalták szét és firkálták tele a farmerjeiket, ahol csak érték. Kicsit úgy képzeld el, mint a Converse cipők sufnituningolását gyerekkorodból, csak punkbandák logója és a haverok által feltegelt ortóságok helyett békejelekkel és pillangókkal. Ha nem ez a divat totális demokratizációja, akkor nem tudom, micsoda.
A DIY vége, a modern divat kezdete
Nagyjából az 1980-as, 90-es évekre érkeztünk meg ahhoz a szemlélethez és esztétikához, amiből a mai napig merítünk. A denimnek az önkifejezés jegyében történő széttrollkodása után megint kilyukadtunk oda, hogy
egy letisztult Levi’s 501 önmagában az odamondás, a státuszszimbólum, az egységes cool, amihez mindenki tartja magát.
És ez a mindenki tényleg mindenkit jelent: Marty McFly ebben cserkészte be majdnem a saját anyját, a Run DMC faszagyerekei ezt hordták, amikor az Adidas macinacijuk a mosásban volt, Bruce Springsteen ebben dobbantotta meg a tiniszíveket.
A Levi’s 501 talán az egyetlen ruhadarab az ismert történelmünk során, amelynek nincs korlimitje, nem lehet kisajátítani, megsemmisíteni, és pláne nem lehet megunni. Van az a ruha, ami újra és újra feltűnik a divatban, meg van az, amelyik soha nem is megy ki belőle.
Kevés ruhadarab van, amelynek a reklámzenéi is legendásak, de az 501 pont ilyen: