Hogyan lesz részünk az, amit nem tettünk meg, pedig megtehettünk volna? A semmi filozófiája.
Nem férfiatlan dolog néha elmélázni azon, hogy nincs kizárva, többet is kihozhattunk volna ügyes-bajos dolgainkból. Avagy: nem elképzelhetetlen, hogy nem a legtökéletesebb életet vezetjük azok közül, amelyekre DNS-készletünk és/vagy neveltetésünk predesztinálna – vagyis ezek szerint valamiért mégsem predesztinál.
Valld be, hogy egy-egy másnapos, beindulni soha nem akaró, átlustálkodott nap után egyszer-egyszer te is elgondolkodtál már azon, hogy egy párhuzamos univerzumban tegnap talán nem öntöttél fel a garatra, ehelyett ma korán keltél, és letoltál 150 fekvőtámaszt/feltaláltad az új spanyolviaszt, tehát
nincs kizárva, hogy nem a lehetséges világok legtökéletesebbikében élünk.
Martin Heidegger filozófus 1929-as, Mi a metafizika? című előadásában a semmi nemlétéből fakadó megismerhetetlenségét próbálta némileg paradox módon bizonyítani. Kerek kilencven évvel később pedig Susie Scott, a Sussexi Egyetem elismert szociológiaprofesszora, A semmi szociológiája (The Social Life of Nothing) megalkotója 27 önkéntes résztvevő segítségével átfogó tanulmányt készített a semmi életünkre gyakorolt pozitv és negatív hatásairól. És ez nem vicc.
Nothing really matters
Annak, hogy milyen trükkös nyelv a magyar, egyik eklatáns példája a kettős tagadás. A Queen örökbecsű Bohém rapszódiájának ikonikus sora értelmező fordításban semmi sem számít igazán, de könnyen lehet, hogy a Linguee vagy a Chat GPT valamely korai verziója tükörfordításában a semmi igazán fontos lett volna. A tanulmány eredményeinek elemzése után Scott a könyvében az utóbbi mellett teszi le a garast.
A kutatás résztvevőinek leltárt kellett készíteniük az életükből hiányzó dolgokról – legyenek azok tettek, személyek, érzések vagy épp füstbe ment tervek. Az identitásunkról, személyiségünk meghatározó jegyeiről szóló képünk általában jól definiálható, megélt, önképünket bebetonozó, pozitív tapasztalatokhoz köthető.
Scott arra volt kíváncsi, hogyan formálják a személyiségünket azok a dolgok, amelyeket nem tettünk meg, így kizárólag a hiányukkal vannak jelen az életünkben.
Ilyenek lehetnek el nem ért célok, be nem teljesült álmok, be nem futott karrierívek, de fejben-szívben álmatlan éjszakákon beteljesült, valójában viszonzatlan szerelmek éppúgy, mint elvesztett, azóta is elhagyott otthonaink, hiányzó szeretteink.
Egy-egy ki nem használt lehetőség, átaludt vizsga vagy elszalasztott állásinterjú éppúgy elágazási pont lehet az életünkben, mint passzív nem cselekvéseink, mulasztásaink, meg nem hozott vagy éppenséggel a nem cselekvéssel meghozott döntéseink. Ha hiszünk a párhuzamos univerzumok elméletében, azt mondhatjuk, hogy életünk sztrádáján
minden ilyen momentumnál elsiklunk egy-egy olyan leágazás mellett, amely egy másik életben egészen más tájakra vezetett volna.
A Qubit szemléje alapján az egyik önkéntes, a 37 éves Maddie például gyakran gondol azokra az életekre, amelyeket már nem élhet le. „Amelyekben művész lettem, nem pszichológus. Amelyekben nem vállalok gyereket. Amelyekben a michigani állást fogadtam el az oregoni helyett. Amelyekben korábban felismertem a szenvedélyeimet.”
Lássuk be, nem nehéz ezekkel az érzésekkel azonosulni; kollektív tudatunkban benne van, öntudatra ébredésünkbe bele van kódolva az életnek valódi értéket adó halandóság, az egyszeri és megismételhetetlenség érzése; döntéseinknek épp a visszafordhatatlanság mázsás súlya ad jelentést.
„Még arra is gondolok, milyen életet élnék, ha mindent újrakezdhetnék, mindannak tudatában, amit most tudok” – folytatja Maggie. „Például arra használnám a kamaszkoromat, hogy elolvassam az összes olyan könyvet, amire most nincs időm. Milyen okos lennék!
Azt hiszem, volt egy pont a húszas éveim elején, amikor a felnőttkor küszöbén álltam, és tényleg úgy tűnt, hogy minden lehetőség nyitva áll előttem. A harmincas éveim elején nehéz volt felismerni, hogy ez a pillanat elmúlt.”
Igen, amíg fiatalok vagyunk, úgy érezzük, az egész élet előttünk áll, a mindent lehet érzésével vágunk bele mindenbe, és – hatalmas riszpekt a kivételnek, – átbulizzuk a gondtalan húszas éveinket.
Mígnem egy fesztiválon arra ébredünk, hogy kényelmetlen a sátor, mert pont a közepén fut egy gyökér, nem bírjuk már olyan jól a macskajajt, hiába kiabál be az időközben döglesztő szaunává változott sátorba a környék legcsinosabb csaja, hogy aki éjjel legény, az nappal is legyen az, a fejünk lüktet, hosszú a sor a toitoi előtt, a zuhanyzó messze van, a víz hideg, és egyébként is, jövőre jobb lenne valami rendes szállás.
Egyszóval: felnőttünk. És ez nem semmi. Vagyis éppen, hogy az – a felnőttlét ugyanis nem csak férfiassággal, hanem felelősséggel, és így lemondásokkal, hiányokkal is jár, hiszen
minden döntésünkkel visszafordíthatatlanul elhaladunk egy csak abban az időablakban megnyíló másik opció, azaz, mondjuk ki: egy másik élet mellett.
És ahogy megyünk előre, egyre kevesebb álmunk marad megvalósítható, egyre egyértelműbb, merre visz-vihet még az utunk, és miről maradunk le a kezdetben végtelenül szélesnek tűnő, ám idővel egyre szűkülő horizont délibábos lehetőségei közül.
„A nem-dolgokról és nem-testekről le lehet mondani, el lehet venni, vissza lehet utasítani, el lehet rejteni vagy meg lehet tagadni őket, de nem tűnnek el. Negatív szimbolikus dolgokként továbbra is jelentéssel bírnak, visszhangoznak az emlékezetben és a képzeletben” – írja könyvében Scott.
Velem vagytok még? Akkor menjünk kicsit tovább a filozofálgatással. A titokzatos és megismételhetetlen semmi fogalma nem csak Heideggert foglalkoztatta, hanem már a görög filozófusokat is. Ahogy a pozitív és a valamitől való mentesség vagy a bármi és a minden, úgy a semmi is a végtelenség, örökkévalóság nem épp egzakt képzeteihez köthető.
De Scott szerint különbséget kell tenni a nincs mint valami konkrét, helyettesíthető dolog hiánya, és a semmi mint mindennek a hiánya között. Az előbbit jelöljük 0-val a matematikában mint mennyiséget, az utóbbi azonban már javában a filozófia territóriuma, és olyan elméleteket alapoz meg, mint a halál tagadása, vagy a nemlét egzisztenciálisan rémisztő kilátása – írja Scott A semmi szociológiája: az észrevétlenség megértése című 2018-as tanulmányában.
Mindennek van azonban jó oldala is, így érdemes a semmi tematikáját is több szempontból megközelíteni. Meg nem élt életeikre reflektálva a kutatásban résztvevők nemcsak negatív érzésekről (dühről, csalódottságról, szomorúságról, gyászról, irigységről), hanem pozitívakról: büszkeségről, megkönnyebbülésről, sőt háláról is beszámoltak. Azért, amiért valami nem történt meg az életükben, vagy azért, amiért egy adott pillanatban megtehettek volna valamit, amit mégsem tettek meg.
Mert egész más dolog a semmittevés, és egy adott helyzetben tudatosan úgy dönteni, hogy nem csinálunk semmit. Ez utóbbi intencionális aktus, amit Scott semmit csinálásnak nevez. Utóbbi nem passzívan elszenvedett állapot, hanem tudatos döntés, reflexió a minket körülvevő történésekre.
Például amikor egy bárban a szomszéd asztalnál ülő csávó beszól, és már nagyon viszket a tenyered, de te ahelyett, hogy pofán vágnád, a büszkeségedet megőrizve inkább tovább figyelsz kedvesed beszámolójára a napjáról, mintha mi sem történt volna, akkor tulajdonképpen nem csináltál semmit, de szándékosan nem, és így jól jöttél ki a dologból.
A csend hangjai
Scott szerint többféleképpen lehet semmit csinálni – elzárkózással, tehát valami tudatos visszautasításával (ösztöneink vagy épp a ráció ellenében), de ilyen aktus az orvosi kezelés vagy a katonai behívó elvi vagy lelkiismereti okokból történő visszautasítása, a nemünk szerinti megjelölés el nem fogadása vagy épp egy szomorú aktualitású példával élve a sztrájktevékenység is. Ezek mind demonstratív, tehát ilyen értelemben pozitív előjellel ellátható döntések.
Ennek épp az ellenkezője valaminek az elmulasztása, amikor, mondjuk, nem kéred el a buszon a csaj számát, akit aztán soha többet nem fogsz látni.
De ilyen az is, ha nem szólalunk fel vagy állunk ki az igazságtalanság ellen, vagy ha nem tartunk fent intim kapcsolatot, mondja Scott, vagyis ha a szó átvitt vagy szoros értelmében töketlenek vagyunk.
Scott négy dimenzióját adja meg a semminek:
- a nem-identitást;
- a tétlenséget/tehetetlenséget;
- a hiányt, láthatatlanságot és ürességet;
- és a csendet mint nyugalmat.
Szerinte ha konvencionális, társadalmilag elfogadott, hogy valamit nem teszünk meg (például nem ütjük/lopjuk meg a másikat), vagy valakik nem vagyunk (mondjuk terroristák), akkor ez nem képezi identitásunk alapját, tehát nyilván nem ezzel definiáljuk magunkat, ahogy mások sem ez alapján határoznak meg minket. A heteroszexuálisok például ritkán határozzák meg szexuális vonzalmukat politikai identitásként, ellenben szívesen teszik ugyanezt a férfiasságukkal.
Az előbbi típusú nem-identitás (ami a citált példa ellenére sem összetévesztendő a nemi identitással) is csak annak fényében tűnik fel nemlétével, hogy az LMBTQ-közösség tagjainak igenis szükségük van ilyen, a döntéseiket mozgató, a többségtől jól elkülöníthető, ahhoz képest másként definiálható, az önképük szerves részét képező identitástudatra, hogy meg tudjanak küzdeni jogaikért.
Semmi, semmi, sziszegte apa helyett a kígyó
A semmit csinálás negatív tartományába esnek azok a mulasztások, amelyeknek jelentős, életutunk alakulásában tetten érhető következményei vannak. Ilyen, ha valaki nem vállal gyereket, de nem azért, mert nem szeretne, hanem például mert elszáll az idő, és akkor kap csak észbe, amikor a biológiai óra már elketyegett.
Amikor a dolgok valahogy így alakultak. És ennél a valahogy így alakultnál bizony kevés szomorúbb dolgot lehet elképzelni egy férfiember szájából – hallatán rögtön szeszszagú kocsmák pultját támasztó, kopaszodó, az ötvenes pultos asszonykának kásás hangon magyarázó férfitársaink juthatnak az eszünkbe.
Minden perccel, amit semmittevéssel töltünk, párhuzamos világok milliárdjai születnek meg és pusztulnak el, ahol sokkal jobb emberek lehettünk volna, mint akik vagyunk.
„Valaminek a meg nem tevése logikailag valami másnak a megtevését kell feltételezze: egy olyan cselekvéssorozatot, amely (…) alakítja a cselekvő identitását. (…) Nem olyan, mint egy fekete lyuk, amely energiát és anyagot pusztít el, hanem éppen ellenkezőleg, képes a világban egy egész más eseményláncot generálni, amely egyébként nem létezett volna, ha az eredeti (meg nem tett) cselekvés megtörtént volna’ – írja Scott a tanulmányban.
Az egyik önkéntes arról számolt be, hogy az évek során hobbifutóból fanatikus ultrafutóvá vált, és ez aztán annyira elhatalmasodott rajta, hogy elvette az idejét előbb a családjától, majd a barátaitól és a munkájától is. Később megsérült, és már futni sem tudott, ezzel pedig tökéletesen elvesztette az identitását meghatározó utolsó vonását is.
És akkor rájött, hogy már nem az, aki valaha volt, és gyászolni kezdett. Ebben a példában a határ meghúzásának, a rajtunk elhatalmasodó szenvedéllyel való, időben történő szembenézésnek a elmulasztása okozott visszafordíthatatlan, az életutat megváltoztató károkat.
Mindent vagy semmit
Nemcsak a nem cselekvés, de a nemlét, sőt, akár valami konkrétnak, egészen kézzelfoghatónak a hiánya is okozhat életre szóló károkat: ilyen az elfoglalt szülőkkel megvert egyke számára a testvér, de ilyen elvált szülők esetén az anya vagy az apa hiánya is.
A hiányt mégsem csak negatívan lehet felfogni: a kutatásban részt vevő nők egy része a gyerektelenséget nem a nőiességnek a társadalom vagy a saját elvárásaink által megbélyegzett kudarcaként, hanem épp a szociális béklyóktól való felszabadulásként élte meg.
És aztán persze ott van a gyász, amikor egészen konkrét, általunk jól ismert tárgyak, helyszínek vagy – előbb-utóbb sajnos elkerülhetetlenül – személyek tűnnek el az életünkból. Ilyenkor hitünktől függően gondolhatjuk úgy, hogy ez az űr egyszer eltűnik, és újra láthatjuk majd szeretteinket, vagy mehetünk végig a gyász stációin, míg ez a soha meg nem szűnő hiány égető sebből részünkké vált heggé szelídül.
A csend, a hallgatás, a megfelelő fel- vagy megszólalás hiánya is lehet mulasztás vagy demonstratív gesztus egyaránt. Ha a mellettünk lévő ember szomorú, és elmulasztunk pár jó szót szólni, vigasztalni őt, ha nem kérjük el a csaj számát, ha elmulasztjuk felemelni a hangunkat, ha valaki a szemünk láttára árt a másiknak vagy a munkahelyünkön olyat látunk, amit nem tartunk helyesnek, ha nem védjük meg azokat, akikkel olyasmi történik, amit mi nem szívesen szenvednénk el, röviden:
ha gyávák vagyunk, vétkesek közt néma cinkosok leszünk, és jellemünkben előbb-utóbb észrevétlenül fészket rak a semmi.
Érzéseinket, véleményünket ugyanakkor szintén kifejezhetjük hallgatással – vannak helyzetek, mikor ez a legnehezebb, mégis az egyetlen helyes döntés, ha nem mondunk semmit, és ennek belátásához nem is kell feltétlenül guantánamói kihallgatásokat vizionálni – elég csak a hordozott titok megtartásának nemességére, vagy fejünk meg nem hajtásának kihordott képességére gondolni.
„A semmi végső soron értelmes társadalmi cselekvés, hiszen a semmit csinálhatjuk szándékosan, ahogy valamiben részt nem venni vagy valaminek nem lenni is lehet szándékos”
– írja Scott, majd így folytatja: „A semmi, akár csináljuk, akár attól van, hogy valami nem is történt meg, kreatív, produktív; új társadalmi képződményeket és kapcsolatokat hoz létre. A meg nem tett dolgok helyett léteznek megtörtént dolgok, amelyeket az egykor jelenlévő dolgok szelleme jár át, vagy olyasmit képzelünk el, ami akár lehetett volna. A semmi mint társadalmi jelenség tehát hatással van önmagunkra és másokra; a semmi paradoxona módon mindannyiunkat valamivé tesz”.
A semmi ilyenkor a csend – mint nyugalom.
Éppúgy része az életünknek tehát, sőt ezernyi elmulasztott döntésünkkel, végtelen sosemvolt életünkkel, a mi lett volna, ha vissza-visszatérő, levakarhatatlan érzésével, az előbb-utóbb az életünk részévé váló gyásszal a semmi, a meg-nem történt talán még inkább létünk fundamentális része, döntéseink gravitációs középpontjában megmaradó kihunyt napként legalább annyira hat életutunkra, mint a megszámlálható kiemelt pillanat életünk során, amikor mégiscsak meghozunk egy-egy fontos döntést.
Scott tanulmánya tehát számos filozófiai kérdést felvet, de ha ennyire nem másznál bele a témába, egy hamuba sült pogácsának is beillő jótanáccsal egészen biztosan szolgál: