Itt lenne az ideje. A legállhatatosabb magyar sportember harmadszor szánja rá magát, hogy gatyába rázza szeretett klubját.
Dárdai Pál évekkel ezelőtt idézte fel egy interjújában (sajnos az istennek se találjuk a cikket, de higgyétek el, így volt), hogy beleborzongott, amikor – már a visszavonulása után – a Hertha egy alkalmazottja azt mondta neki:
„Pali, ennek a klubnak te vagy az egyetlen legendája.”
Ki ne értené a borzongást. Egy európai nagyvárosban működő közösség leginkább emblematikus figurájának lenni, olyan embernek, akiről a felnőttek a gyerekeiknek mesélnek – ez tényleg félelmetes érzés lehet, pláne külföldi születésűként. Függetlenül attól, hogy ki, mit gondol a futball társadalmi szerepéről.
Két lábbal a földön
Dárdai már játékosként azzal tüntetett, hogy sokra értékelte a lojalitást (és a realitást). 1999-ben vajon ki lett volna elég józan ellenállni a felkapott Bundesliga-focistákat akkoriban jó étvággyal fogyasztó, majd félredobó Bayern csábításának, hogy ne váljon belőle újabb Sforza/Sutter/Herzog? Ő az volt, és ha már így alakult, meg sem állt 297 meccsig a berlini klubban.
Szerintünk már ezzel kiérdemelte a címben követelt szobrot, de amit azóta mutat odaadás, elkötelezettség dolgában, az
párját ritkította volna még a foci amatőrromantikával átszőtt hősi időszakában is, nemhogy a lelketlen, vérivó kapitalisták korában.
Eddig kétszer nevezték ki vezetőedzőnek a Herthánál azzal a feladattal, hogy tartsa benn az éppen pocsékul szereplő, kiesés elől menekülő csapatot. Mindkétszer megtette, mellesleg a liga sztáredzőihez képest aprópénzért. Amikor hagyták dolgozni, szép sikereket (Európa Liga-szereplés) ért el, majd visszatért a klub utánpótlásába, pedig mehetett volna máshova edzőnek.
Második alkalommal kevesebb, mint egy év után menesztették. Ismét nem ment másik klubhoz, és nem is sértődött meg – ezt onnan tudni, hogy most, amikor harmadszorra is tőle várnák a csodát Berlinben, simán elvállalta.
Hagyják már őt is 40 évig a kispadon!
Ismerünk edzőket, akik ennél is többször irányítottak egy csapatot, például az angol Martin Allen, aki 5-ször ült le a Barnet kispadjára. De volt, hogy elfogadott jobb ajánlatokat, összesen vagy nyolc másik klubnál is dolgozott. Aztán ott van Guy Roux, akinek csak két korszaka volt az Auxerre-nél, viszont az egyik 39 évig (!) tartott. Vagyis őt megbecsülték, hagyták dolgozni (meg is hálálta a 35 ezres burgundiai városka klubjának egyetlen bajnoki címével, meg néhány kupagyőzelemmel).
Dárdai ellenben, hiába küldik el, mintha csak arra várna, hogy ha ki kell rángatni a szarból a kék-fehéreket, akkor megtehesse. Pedig most lesz a legnehezebb dolga, ezt ő maga is tudja.
Egy másik inspiráló focisztori: