Előző cikkemben azokról a nyugati (amerikai, brit és német) harckocsikról írtam, amelyek Ukrajna oldalán vesznek majd részt a honvédő háborúban. Most meg összeszedtem az agresszor oldalán működő, vagy épp nem működő típusoknak a jellemzőit és a hátterét, amelyek a Szovjetunió örökségeként állnak harcba.
A világ 1960 és 1989 között egy olyan háború megvívására készült, amely a második világháború felnagyított verziója lett volna, ízlés szerint taktikai vagy akár stratégiai nukleáris fegyverekkel megbolondítva.
Még ha mindössze a hagyományos fegyverzetet vetették volna be a hadviselő felek, akkor is térdig érő romok borítanák ma Európát, de csak a kölcsönös nukleáris elrettentés miatt nem kell az időjárás-jelentésben azt látnunk, hogy a következő tízezer évben kizárólag nukleáris télhez kell öltöznünk.
Általánosságban elmondható a szovjet harckocsikról, hogy mind gyártani, mind karban tartani könnyebb és olcsóbb volt, mint nyugati megfelelőiket.
A hidegháború idején ugyan a NATO tagállamaiban is gyakoribb volt a tömeges sorozás, mint manapság, de például a jelentősebb harcértékű államok közül Kanada békeidőben nem sorozott, Franciaország a hidegháború idején soha nem vezényeltek sorkatonákat frontra, a britek meg már 1963-tól csak profikat alkalmaztak. Az USA ’73-ban döntött úgy, hogy a gyorstalpalón jól-rosszul válogatott és képzett sorozottak bevetése több kárt okoz, mint hasznot.
A Varsói Szerződés országaiban ezzel szemben kivétel nélkül minden egészségügyileg alkalmas tizenéves aktív szolgálatra volt köteles az adott ország hadseregének, flottájának vagy légierejének kötelékében.
A néhány hetes, erősen megkérdőjelezhető minőségű kiképzés és oktatás mérsékelten tette ugyan alkalmassá a személyzetet a bonyolult fegyverrendszerek hatékony kezelésére, de a számok az élőerőt és a haditechnikai eszközöket illetően is a szovjet blokk fölényét mutatták.
Nyilvánvaló történelmi okok miatt Oroszország és Ukrajna harckocsijainak túlnyomó többségét is a Szovjetunióban tervezték vagy akár gyártották. Az emberanyag feláldozható voltát erősíti, hogy az alábbiakban felsorolt szovjet és posztszovjet harckocsi közös jellemzője, hogy a lőszert – a nyugati alapelvek teljes figyelmen kívül hagyásával – a lövegtorony alatt, a páncélozott testben tárolják.
Ezért látható a tudósításokban az a látványos, egyben szívszorító jelenet, amikor a találatot kapott tank tornya több száz méteres magasságba repül. Ilyenkor természetesen a személyzet túlélésének esélye pontosan nulla.
#1-2 T-55/M-55S: az összes tank közül ebből gyártották a világon a legtöbbet
T-55 hadrendben: 1958
M-55S: 1999
A múzeumba való korai T-55-ösök korai verzióit ma már sem az ukránok, sem az oroszok nem küldik harcba. Ez nem is meglepő, mert a T-54-55-ös sorozat gyártása 1945 végén indult meg, amikor Sztálin hatalma zenitjén állt. A Szovjetunió harckocsitervezésének csúcsa az 1950-es évekre esett, ekkoriban a nyugati arzenálokban nem volt ellenfele a T-55-ösnek.
1956-ban épp magyar forradalmárok segítségével került egy zsákmányolt példány a NATO kezébe, így a nyugati fegyvergyártók kifejleszthették a hatékony fegyvereket ellene.
Pillanatnyilag az ukránoknál és az oroszoknál százával akad még a hidegháborús készletből, ami nem is csoda, mert a világon soha nem gyártottak harckocsit nagyobb példányszámban, mint a T-54/55-ösből, melyből körülbelül 100 ezer darab készült. Ha ezek közül megjelennek az első példányok az ukrajnai harcmezőkön, lehet tudni, hogy valaki valóban kétségbeejtő helyzetben van.
Itt kell megemlíteni viszont a sorozat legkorszerűbb leszármazottját, az M-55S verziót, amely izraeli továbbfejlesztés, és Szlovénia eddig 28-at adományozott Ukrajnának. Ez rendelkezik reaktív páncélzattal, eredetileg 100 milliméteres lövegét 105 milliméteres angol L7-esre cserélték, új lézeres tűzvezetőrendszert és lövegstabilizátort is kapott, és motorjának teljesítményét is felhozták vagy 10 százalékkal, így talán már nem teljesen reménytelen a bevetése.
#3 T-62: kifejezetten NATO-tankok ellen készült
Hadrendben: 1961
A T-62-est a T-54/55-ös sorozat tapasztalatai alapján tervezték, elsősorban azért, mert az előd 100 milliméteres, huzagolt lövege nem volt alkalmas arra, hogy hatékonyan leküzdje a korabeli nyugati harckocsikat, a szükséges fő fegyver beépítéséhez pedig a T-55-ös egyszerűen túlságosan kicsinek bizonyult.
Az Uralvagonzavod gyár 1961-ben kezdte meg a T-62-es sorozatgyártását háromévnyi fejlesztés után. Az új harckocsi hatékonyabb páncélzatot kapott, mint elődje, de a jól bevált 39 literes, V12-es motort megtartották. A szovjet mérnököknek
sikerült elérniük, hogy sem terepen, sem az úton elért sebesség, és a hatótávolság sem csökkent jelentősen. A személyzet mondjuk ebben is rendkívül kényelmetlen, szűkös helyre zsúfolódott, de hát a Vörös Hadsereg nem a Hilton.
A T-62-est élesben először Afganisztánban vetették be, ahol a szovjetek bevallása szerint 325 példány veszett el véglegesen, elsősorban harckocsiaknáknak és RPG-7-eseknek köszönhetően. A T-62-esek Csecsenföldön sem szerepeltek valami fényesen, de ennek talán sokkal több köze volt bevetésük módjához, mint a harckocsi képességeihez.
Sok T-62-est vesztett a líbiai hadsereg is a csádiak ellen vívott 1986-os háborúban, kubai kezekben azonban rendkívül hatékonynak bizonyult 1977-ben és 1978-ban az ogadeni háború és a dél-afrikaiak ellen, Namíbiában folytatott hadműveletek idején. Ebből is látszik, hogy
a harckocsi technikai lehetőségeinél is többet számít kezelőik felkészültsége és elszántsága.
Az első öbölháborúban a brit és az amerikai harckocsik saját veszteség nélkül vagy száz iraki T-62-est lőttek ki,
ami a hadviselő felek között fennálló technológiai és kiképzésbeli különbség ismeretében kevéssé meglepő.
Ukrajna 2000-ben az összes szovjet időkből megmaradt T-62-esét leselejtezte, az oroszok viszont sok száz példányt rendszerben hagytak. Ezek közül hatszázat sietve reaktiválták és a harctérre küldték, ennek köszönhetően Ukrajna ismét rendelkezik néhány tucatnyival.
#4 T-64: a kutyának sem kellett
Hadrendben: 1966-tól
A T-64-est az organikus szovjet fejlesztési elveket követve a T-62-es alapján fejlesztették ki. A gyártás 1966-ban kezdődött meg Harkivban, a Morozov Gépészmérnöki Tervezőirodában. A 125 milliméteres, sima csövű főlöveg és az akkoriban rendkívül modern kompozitpáncélzat mellett a legnagyobb újítás az automatikus töltő volt, amely lehetővé tette, hogy az eddigi négy fős legénység helyett hárman működtethessék a harckocsit.
Ez egyszerre áldás és átok; a kisebb létszámú legénység miatt a harckocsi mérete is csökken, így rosszabb célpont, a páncélzatot is lehetett növelni valamelyest, de
ha a bonyolult töltőrendszer meghibásodott, a személyzet csak a csodában reménykedhetett. Márpedig a töltőrendszer folyton meghibásodott. A költséges és problémás T-64-es így a kutyának sem kellett,
pedig a T-55-öst vagy félszáz állam rendszeresítette, a T-62-est a szovjet tagállamokon kívül körülbelül fél tucat. Ám a T-64-es nem örökölte elődei megbízhatóságát, ráadásul gyártása rendkívül drágának is bizonyult. 2016-ig kellett várni, amíg a Kongói Demokratikus Köztársaság vásárolt 25 darabot, de már az alaposan továbbfejlesztett ukrán változatból.
Bár fokozatos selejtezésük már a kilencvenes évek közepén megkezdődött, az orosz-ukrán háborúban mindkét fél jelentős mennyiségű T-64-essel kezdte a harcokat. Ukrajna 800 példányt küldött a frontra, Oroszország valamivel kevesebbet.
#5 T-72: jól sikerült darab, mely az orosz-ukrán háború egyik főszereplője is
Hadrendben: 1973-tól
A T-72-es az orosz-ukrán háború legnagyobb számban bevetett harckocsija. Nem csoda, mindkét állam hadseregében nagy számban található. A T-72-es 1973-ban állt a Vörös Hadsereg szolgálatába, azóta a Szovjetunió, később Oroszország engedélyével vagy nélküle összesen vagy 50 ezret állítottak elő belőle a világon. Ha az elmúlt 40 évben akár csak egy hírműsort végignéztél, szinte biztosan láttad már a T-72-es valamelyik verzióját.
Igen jól sikerült harckocsi volt a maga idejében, amely a szovjet harckocsitervezés legjobb hagyományait ötvözte. Megmaradt benne az automata töltőberendezés, amely lehetővé tette, hogy háromfős személyzettel tevékenykedjen. Kellően gyors volt, páncélvédettsége korszerű, 125 milliméteres lövege pedig a nyolcvanas évek elejéig alkalmas volt bármelyik NATO-tank leküzdésére.
Meg sem próbálom felsorolni, hogy hány állam állította rendszerbe és hány konfliktusban vetették be, legyen elég az, hogy még a válogatós finnek is használták egy darabig, és nem csak mozgó célpontnak.
Mivel a különböző konfliktusokban bevetett T-72-esek állapota, legénységük kiképzése és morálja nagy mértékű eltérést mutatott, az elért eredmények is vegyes képet mutattak.
Szíria – szokatlan módon – kiválóan használta őket az izrealiek ellen 1982-ben, a horvátok kezében is aranyat ért a délszláv háborúban, de az iraki harckocsizókat valósággal halomra ölték benne és a ruandai kormánycsapatok sem mentek vele sokra a tuszi gerillák ellen.
Általánosságban elmondható, hogy a kézi páncélelhárító eszközök ellen sokkal kevésbé védettek, mint bármelyik nyugati tank, ami 1982 óta éles helyzetben bevetésre került. Az orosz hadsereg 2021-ben 2030-at tartott belőle aktív állományban, 7000-et pedig tartalékban. Ez utóbbiak bevethetőségi szintje kétséges, bár alkalmasint értékes alkatrészforrást jelenthetnek. Ukrajna 316 darab T-72-est zsákmányolt legnagyobb fegyverszállítójától, Oroszországtól, így most valamennyivel több példánnyal rendelkezik, mint a háború elején.
#6-7 T-80: a sérülékeny gázturbinás, és ukrán változata, a dízelmotoros T-84-es
T-80 hadrendben: 1976-tól
T-84 hadrendben: 1999-től
A T-80-as a T64-es egyenes továbbfejlesztése, némi plusszal. Páncélzata erősebb, mint a T-72-esé, fő fegyverzete pedig a jól bevált 125 milliméteres sima csövű löveg. Maradt a háromfős személyzet és az automata töltőrendszer is. A T-80-as viszont – egy verzió kivételével – gázturbinás. Épp úgy, mint az Abrams, azzal a különbséggel, hogy az amerikai harckocsi kiválóan működik.
A szovjet tervezésű gázturbina rendkívül szomjas, sérülékeny és élettartama is meglehetősen csekély. A T-80 egyetlen bevetésére az éppen folyó háború előtt az 1991 és 1995 között lezajlott első csecsen háborúban került sor. Itt ép
úgy szerepelt, mint bármelyik szovjet tank, amelyet gyalogsági fedezet nélkül vetnek be elégtelen kiképzésű személyzettel, tehát csapnivalóan.
De a javára szól kiváló mobilitása és nagy sebessége. Oroszország 480 aktív T-80-assal kezdte mostani háborúját és háromezret tartott tartalékban. Ukrajna körülbelül száz példánnyal rendelkezett a háború elején, de ezek vagy bontásra, vagy korszerűsítésre vártak a harcok kezdetekor. A nagylelkű orosz katonák adományainak köszönhetően az ukránok mostanra több tucatnyi T-80-ast küldhetnek a frontra.
A T-84-es pedig nem más, mint a T-80-as ukrán változata, amelyet gázturbina helyett egy korszerű hathengeres dízelmotort hajt. Aránylag modern harckocsi, 1994-ben állították szolgálatba. Hivatalos adatok szerint Ukrajna alig öt példánnyal rendelkezik, mivel elsősorban exportra fejlesztették ki. Thaiföld például 2019-ben 49 példányt vásárolt belőle.
#8 T-90: az oroszok legmodernebb harckocsija
Hadrendben: 1992-től
A T-90 a T-72 alapjaira épült ugyan, de minden szempontból sokkal fejlettebb, mint a Brezsnyev-korszak relikviája. A fejlesztés megkezdését 1989-ben határozták el, a tervek szerint erre a Harkivi Harckocsigyárban került volna sor. A történelem azonban közbeszólt, Harkiv Ukrajna része lett, így az oroszok a Cseljabinszki Traktorgyárat és a leningrádi Kirov műveket bízták meg a feladattal, de ezek csődbe mentek. A T-90-es gyártása végül a Novgorod közelében lévő Uralvagonzavod gyárban indult meg 1992-ben.”
A keserű tapasztalatok miatt gyorsan kidobták a T-80-as gázturbináját, és visszatértek a jól bevált 12 hengeres dízelmotorhoz, amely könnyedén hozta az akár 1100 lóerős teljesítményt, ami bőségesen elegendő az alig 46 tonnás harckocsi mozgatásához. A páncélzat aránylag korszerű kompozit, de főlöveg maradt az 1970-ben tervezett 125 milliméteres 2A46M, akár a T-72-esekben. Tűzvezetőrendszere és kommunikációs berendezései
viszonylag korszerűek, bár kínos mennyiségű nyugati alkatrészt tartalmaznak. Oroszország a konfliktus elején 417 bevethetővel rendelkezett, Ukrajna eggyel sem. A dokumentált orosz veszteség 55, az ukránok pedig köszönik szépen az ebből 18 jó állapotú példányt.
Viszont jelentős mennyiséget, körülbelül 2000 darabot exportált Oroszország. Nagy mennyiséget vásárolt például India, Algéria és Azerbajdzsán is.
Végszóként
Persze az egyes típusok változatai között hatalmas különbség lehet. Egy 1973-as T-72 Ural nem ellenfél egy 2016-os T-72B3M számára. Fontos még az is, hogy az exportváltozatok minden esetben lebutított verziók, amelyek soha nem kapták meg a legmodernebb szovjet, orosz vagy ukrán fejlesztéseket.
Az arab és afrikai államok szolgálatában álló harckocsik teljesítménye alapján tehát nem biztos, hogy érdemes az otthonra szánt változat lehetőségeit felbecsülni. Megnyugtató, hogy a Varsói Szerződés – köztük a Magyar Népköztársaság – számára átadott szovjet tankok minősége sem érte el a Vörös Hadseregnek szánt példányokét.