Kisgyerek volt még, amikor bekopogtatott a háború. Meg is keményedett annyira, hogy 37 évesen is rendíthetetlen figura.

Tudjuk, pár órával az Argentína-Horvátország focivébé-elődöntő előtt mindenki arra kíváncsi, hogy vajon sikerül-e Lionel Messinek, ami még nem sikerült, de

egy pillanatra álljunk meg Luka Modricnál.

Amikor 2018-ban a döntőbe vezette a horvátokat, Modric 33 éves volt. Egy átlagos fizikai adottságú játékosnak ez nagyjából az utolsó előtti pillanat, amikor csúcsteljesítményre képes a legmagasabb szinten – 34-35 éves kortól már inkább levezetni szokás. Miután az egész évi teljesítményéért megkapta az Aranylabdát, mindenki tapsolt, és elkönyvelte, hogy ő ezzel a Bajnokok Ligája-győzelemmel is megspékelt nagyszerű évével lép le a profi futball színpadáról.

Nem úgy van az!

De a fickó, mintha felhúzták volna, egyszerűen nem tud elfáradni azóta sem. A horvát csapat, bár valamelyest frissült, 2022-ben ránézésre modellt állhatott volna a „fogatlan oroszlánná szelídült négy évvel ezelőtti hősök” című festményhez. (Mondjuk, az intő jel volt, hogy a fáradhatatlan csapatkapitány az idén már megint megnyerte a BL-t a Real Madriddal.) És tessék: megint ott vannak az elődöntőben.

És ez csak Modric élete utolsó szakaszának sztorija. Pedig a gyerekkora is megér egy misét! Egy Zadar környéki kis faluban született, ahonnan 6 éves korában menekülniük kellett a horvátországi háború miatt. A nagyapját agyonlőtték, a házukat porig égették a szerb milicisták, így a család 7 éven át egy menekülteket elszállásoló zadari szállodában lakott. Nem csoda, hogy a kis Luka már gyerekkorában ilyen gondterhelten tekintett a világra:

Szó szerint a hotel parkolójában kezdett focizni, miközben a várost még jó ideig lőtték a szerbek. A sportágtól többször el akarták tanácsolni, mondván, nem elég erős. Ugyanezen indokkal nem kellett a Hajduk Splitnek, csak 16 évesen vitte el a Dinamo Zagreb. Aztán jött a Tottenham, a Real Madrid – a többi már a szemünk előtt zajlott.

Kicsit könnyedebb vébékontent erre: