Több antik görög drámában is visszatérő toposz, hogy amíg az emberek a megistenülés (apoteózis) lehetőségét keresik, addig az öröklét felszínességét és tétnélküliségét megunva az istenek emberekké akarnak válni, mert abban (ebben) a létezésben a végesség súlyt ad a döntéseknek, szavaknak és tetteknek.

Egy ilyen keretezésben az elmúlásnak, a lezárásnak egészen más szerepe lehet, mint ahogy általában a nyugati ember tekint rá: értékkel ruházza fel azokat a tárgyakat, tapasztalásokat, állatokat és embereket, akik csak átmenetileg részei az életünknek. Viktor Pelevin valamelyik regényében írja

Egy veszteség tehát nemcsak a szomorúság, de a boldogság, a hála katalizátora is lehet.

Hogyan lehet jól gyászolni?

Szinte egész életemben rosszul teljesítettem a veszteségek feldolgozásában és a gyászban, csak az elmúlt években kezdtem azt érezni, hogy megedződtem ehhez a kihíváshoz. Korábban mindig menekültem a gyász elől – nem akartam azt a szenvedést és lelkiismeret-furdalást magamra venni, ami mindezzel együtt jár, és így sikeresen megakasztottam magam a gyász első 4 fázisának (tagadás – harag – alkudozás – depresszió) valamelyikében úgy, hogy a szükségesnél sokkal tovább tartott elérni az ötödik állomást, az elfogadást. Ezzel a veszteségérzetet az időben szétterítve ugyan sokkal elviselhetőbbé tettem, de aránytalanul sok ideig áztattam a lelkemet benne.

Akkor változott meg a hozzáállásom, amikor rájöttem, hogy

a gyászra is igaz az energiamegmaradás törvénye: bizonyos tapasztalatokhoz, tárgyakhoz, élőlényekhez a kapcsolat megszűnése (akár egy napszemüveg elvesztése, költözés, új munkahely vagy párkapcsolat, tényleges elmúlás) után is kötődünk ezer szállal, és ezt az energiát tudjuk felszabadítani a veszteségek feldolgozásával, majd később másba fektetni.

Ha ez elmarad, akkor a múltba fog rántani minket ez a trauma mindig.

A gyászt át kell élni, szügyig merülni benne, akár irracionálisan viselkedni – az igazán intenzív gyászélmény csak átmeneti és az előbbi hasonlatnál maradva ilyenkor szabadul fel a közösen eltöltött időben, tapasztalatokban konzervált energia, amit aztán növekedésre fordíthatunk. Az eredményes gyásztevékenység tapasztalatom szerint az alábbi lépésekből áll:

• a veszteség elfogadása;
• elismerni és megélni a trauma okozta érzések teljes skáláját (nemcsak a negatív töltetűeket, de akár a megkönnyebbülését egy gyógyíthatatlan és fájdalmakkal járó szenvedéstörténet végén);
• belerázódni abba az új életbe, melyben az elvesztett személy, tárgy vagy tapasztalat már nincs benne;
• veszteségünk fontosságát el nem múló fájdalom helyett békével és megnyugvással nyugtázzuk.

A legjobb tipp, amit a saját elakadt gyászomban hasznosítani tudtam, az volt, hogy kezdjek el én segítséget nyújtani. Elsőre furcsa volt abban a deprimált, erőtlen, kilátástalan állapotban, hogy pont én tudjak támogatni valakit, de megpróbáltam és szinte az első pillanattól remekül működött. Egyrészt

a cselekvéssel visszaragadtam az irányítást, és tenni tudtam azért, hogy megállítsam a helyzet gravitálását a pocsékból az elviselhetetlen irányába, másrészt azzal, hogy a figyelmem fókuszát levettem magamról, a szenvedésem is azonnal enyhülni kezdett.

Csontfényezés és pénzégetés

Nem csak én látom a halálban a lehetőséget. Évekig egyedül utazgattam és fedeztem fel a világot, hogy ne kelljen más útitárs bioritmusához és eltérő érdeklődési területéhez alkalmazkodnom, és így jobban rá voltam kényszerülve arra, hogy a helyiekkel kapcsolatba lépjek és ezáltal picit belelássak az életükbe. Vietnamban például így jutottam el egy temetésre, ahol a dresszkód a fehér volt – ott az a gyász színe.

A szertartás egészen megható és felemelő volt, teljes más, mint amiken itthon eddig részt vettem. A jelenlevők egyszerre voltak szomorúak és felszabadultak, az egész búcsúzás atmoszférája is inkább pozitív volt.

A kedvenc részem az volt, amikor elkezdtek hamis százdollárosokat égetni az elhunyt emlékére: ezzel egyrészt biztosították a túlvilági élet során esetlegesen felmerülő költségeket (gondolom, a révészt), másrészt ezzel a gyászolók is hosszú időre gondoskodhatnak a maguk szerencséjéről. Félve kérdeztem meg, hogy akkor miért hamis pénzt égetnek, miért nem kisebb értékű igazit? Mert szegények vagyunk.

Nem jártam utána, hogy helyi szokás-e vagy az egész országban csinálják-e, de Hanoiban temetés után 3 évig pihentetik a halottaikat, utána pedig kiássák őket, hogy a csontokat holdfénynél letisztogassák – az fontos, hogy Nap nem érheti a maradványokat, gondolom, mert napszúrást kap vagy melanómája lesz (lehet, hogy Kádár János csontjai sem tűntek el évekkel ezelőtt, csak valami komcsi csontpolírozóban vannak).

A megtisztogatott maradványokat ezután selyembe tekerik, majd egy kisebb koporsóba helyezik és egy, az elhunytnak kedvesebb helyen helyezik végső nyugalomra. A szertartással a halott lelke megnyugvást talál és a gyász időszaka is lezárul.

Éljünk a halállal

A halál a legnagyobb tabu, holott az újrakeretezésével akár megtalálhatnánk az életünkben is a helyét. A végesség tudatosításával talán kevésbé halogatnánk a teendőket, jobb döntéseket hoznánk és más emberekkel vennénk körbe magunkat. Ha az élet folyamatos tanulás, akkor a záróvizsga a halál – lehet az is a cél, hogy felkészülten érkezzünk ide.