Az idén 60 éves Stefan Sagmeister egész életében a boldogságot kutatta. Még mindig keresi, de ez idő alatt azért akadtak egész jó ötletei.
Nem tudod, ki az a Stefan Sagmeister? Dehogyisnem: ha a nevét nem is ismered, biztos találkoztál már grafikáival a világ legmenőbb magazinjaiban, és az is biztos, hogy hallgattál már rongyosra olyan lemezt, amelynek ő tervezte a borítóját. Rendszeresen őt kéri (vagy kérte) fel például Lou Reed, a Rolling Stones és David Byrne.
A szakmájában szó szerint megkerülhetetlen reklámguru egész életében magával foglalkozott, de nem narcisztikus ámokfutóként: azt kutatta és kutatja ma is, hogyan lehet boldog az ember, erre pedig mi lenne jobb terep, mint saját élete?
Sagmeister sikeres és gazdag, így kínálkozó azt mondani, hogy így könnyű, ám ő kőkeményen megküzdött mindenért: Bécsből érkezett New Yorkba, senkiként kezdte és évtizedekig tartott, mire felküzdötte magát a csúcsra, pusztán a kreativitásával és az eszével.
Tudja, hogy tele van hibával, gyarló és általában nem tudja, merre van előre (értsd: ember), közben mégis egy zenguru bölcsességével gyűjti hatvan év tanulságait – idén ugyanis ennyi lett. Rendezett egy filmet a boldogságról és persze saját magáról (egészen döbbenetes címe lett: The Happy Film) és kiadott egy kötetet Things I Have Learned In My Life So Far címmel, amely sokkal inkább művészeti album, mint hagyományos könyv, de az egyszerűség kedvéért hívjuk most annak. Ebben pontokba (és látványos füzetkékbe) gyűjtött mindent, amit megtanult; innen idézünk most három tételt, amely valójában egy tétel: mindegyik az egyensúlyról és az önazonosságról szól ugyanis.
#1 Ne akarj mindig jó fejnek tűnni, és tudj nemet mondani
Megtanultuk, hogyan kell felnőtt módon, határozottan kiállni magunkért, mégis rengetegen küzdünk a gondolattal: mit gondol majd a másik? Elárulom? Cserben hagyom? Elterjed rólam, hogy nem vagyok jó arc? Sagmeister is megküzdött ezzel.
Tudom, hogy nekem az kell, hogy mindig kedves embernek tűnjek. Azt is tudom, hogy ez korlátoz. Ehhez kapcsolódik a konfrontációtól való félelmem – előszeretettel kerülöm a konfliktust –, és az, hogy tartok a visszautasítástól. Sok ajtó azért záródott be, mert képtelen voltam olyan helyzetekbe belemenni, ahol valaki akár nemet is mondhat nekem.
Sagmeister azóta is próbálja elsajátítani egy író ismerőse mottóját: Ha nem kérsz, nem kapsz. Nem csak te vagy önazonos, a környezeted is meghálálja, ha egyenes vagy és inkább az egyensúlyt és a boldogságot hajkurászod, mint a népszerűséget.
#2 Adakozni könnyű, jól adakozni nehéz
Az úriember adakozik, az igazi úriember azonban nem intézi el ezt egy havi utalással valami szervezetnek, amely aztán vagy jó helyre pakolja a pénzt, vagy nem. Sagmeister például megkérdezte legnagyobb, hajléktalanokkal foglalkozó New York-i civilszervezet egyik vezetőjét, mire van szüksége a város fedél nélkül élőinek.
A válasz meglepő volt: ételt szinte mindenki szerez, aki nem súlyosan beteg, ruházkodni sem olyan nehéz, de alsóneműből és tisztálkodási szerekből súlyos hiány van,
már csak azért is, mert mosási lehetőségük alig.
A dizájner ugrasztotta tíz barátját, akik pillanatok alatt szereztek szponzorokat, a kezdeményezésből pedig kétheti, majd heti adományozás lett: kicsi, de praktikus tisztasági csomagokat állítottak össze a hajléktalanoknak. (Sagmeister persze nem bírt magával, logót és szöveget tervezett a papírzacskókra.)
#3 Érdemes tökösnek lenni
Nemcsak a nagy dolgokban: tárgyalásokon, állásinterjún és a nagy döntések előtt és közben, hanem apróságokban is. Utóbbi talán (legalábbis első körben) fontosabb is: ha a hétköznapokban nem mersz lépni, olyan helyzetekben is tehetetlen leszel, amelyeknek komoly tétje van. A metró például nagyszerű gyakorlóterep; a reklámgurunak legalábbis az volt.
25 éve, mikor épp az U4-es metrón ültem Bécsben, leült a kocsi másik felében egy idős nő, 80 körül lehetett, fekete ruhában, perzsa báránybőr kabátban, hatalmas, fekete, rózsákkal díszített kalapban. Csodálatos volt, a régi hollywoodi sztárokra emlékeztetett. Leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy odamenjek és elmondjam neki, milyen fantasztikusan néz ki, de nem volt hozzá merszem. Ahogy ültem, és győzködtem magam, leszállt. Már csukódtak az ajtók, mikor leugrottam (nem az én megállóm volt) és utánafutottam: Hölgyem, bocsánat, bocsánat… csak szeretném elmondani, milyen csodásan néz ki. A szemében fény gyúlt, az egész arca mosolyra fordult. Imádta. Ott és akkor elhatároztam, hogy ezt mindig eljátszom. Akárhányszor legyőzöm a félelmeim, mindig jó vége lesz.
Arról persze szó sincs, hogy ez könnyű lenne: Sagmeister is hosszáteszi, hogy az összes pozitív tapasztalat ellenére újra és újra meg kell győznie magát, hogy érdemes lépni, kezdeményezni, kockáztatni. A metrón is, és akkor is, amikor van vesztenivalója.