Az ember csak kapkodja a fejét, micsoda észbontó ütközetek zajlanak a magyar bulvárpiacon, roppant kardinális ügyekben. Néhány napja például Puzsér Róbert publicista hazánk egyik vezető híroldalán becsmérelte Lakatos Márk stylistot és jelmeztervezőt azért, mert ő becsmérelte Puzsér Róbertet, amiért Puzsér Róbert egy rádióműsorban számon kérte Lakatos Márkot, amiért az számon kérte az érettségit Tóth Gabi énekesnőn. Ez tényleg megtörtént, micsoda időket élünk! Nekünk ez az ügy persze csak egyetlen dolog miatt fontos.

Puzsér az ilyen számonkérések során hajlamos a legmarginálisabb ügyeket is groteszk mértékig túlfeszíteni, ellenfelét egy rosszul bekötött cipőfűző miatt is megkísérli retorikailag megsemmisíteni, és virtuóz érveléstechnikai utazásának csúcspontján többnyire megkérdőjelezi annak puszta egzisztenciáját is.

És mivel kétségtelenül okos, ezek a menetek néha elég szórakoztatók. Kár, hogy – a legtöbb impulzív személyiségre jellemző módon – olyan témákhoz is hozzáfűz valami merészet felindultságból, puszta undorból vagy egyszerű megszokásból, amelyekről széles körű ismerete nincsen. A divat ilyen dolog.

Hogy valaki (vagy akár, mint Puzsér érvelésében, a nézők tömege) ízléstelennek talál egy alkotást, az nem jelenti önmagában, hogy az a valami a saját dimenziójában, mondjuk a vizuális esztétika nyelvén rossz. És gondolhat az ember csúnyákat Lakatos Márkról, szakmai, színházi előélete alapján elég világos, hogy az ő teljesítménye kiemelkedő.

Gordon Ramsay sem lesz rossz szakács attól, hogy tévéműsorában a marha-wellingtonhoz az én gyomromnak tolerálhatatlan fűszereket adagol, ahogy nem vonhatom kétségbe a szakácsmesterség puszta létét sem csak azért, mert az emberek hébe-hóba maguk is csinálnak pulykatokányt a vasárnapi ebédhez. Pláne, ha én egyébként vállaltan nem tudok még egy rántottát sem megcsinálni.

Vagy eklatánsabban: Picasso valamelyik primitivista munkájáról tessék a népet sms-megszavaztatni egy random, kisvárosi naiv festő temperaalkotásával szemben, és nézzük meg, ki nyer. Az nyer majd, hogy Picasso nem művészet.

De miért írok erről itt, a Bronsonon?

Az ilyen veszekedések minket általában nem érdekelnek, de ezt az említett furcsa okfejtést muszáj kiigazítani. Azt a kérdést tette fel tehát a közíró cinikusan, hogy szakma-e a stylist. Mindezt egy olyan korban, amelyben a dekorativitás obszcén méreteket öltő fetisizálása már-már fullasztó, és a társadalom voltaképpen elvárja a stílusosságot. A belsőépítész is szakma, ahogy a grafikus dizájner is az, és azon ne vitázzunk, van-e olyan meghatározó a saját prezentációd, mint az otthonodé vagy a cégedé. Az is sztájlisztkodás, amikor valaki a borosta, a szakáll és a pőre orca között variál, vagy ha a mérethelytelen zakóját fekete bőrdzsekire cseréli. Rengeteg embert

még egy Steklovata-klipforgatásról is keresztlépéses yoko geri kekomival rúgnának ki „igénytelen megjelenés” címén, és a legtöbb férfinek egész életében csak az anyja és James Blunt mondta, hogy szép. De még ők sem gondolták egészen komolyan.

Tömegeknek jelent még az is mindennapi megpróbáltatást, hogy elkerüljék a nevetségessé válást a megjelenésük miatt, nemhogy önmaguk szeretetére méltóvá váljanak általa. Ezt a versenyhátrányt kompenzálni elengedhetetlen a felszínesség évszázadában.

Ezt most itt mindentől függetlenül vetem közbe, figyelemzavarosoknak:

Normcore-e vagy?

A személyes megjelenésnek már azelőtt is volt jelentősége, hogy az ember egyáltalán komplex társadalomba szerveződött volna. Aztán fontossága történelmi koronként fokozódott, végül pedig abszurd volumenre tekerte fel a globális hálózat, amelynek hála ma már idegenek százmilliói alkotnak kényszeresen véleményt egymásról, akár egyetlen fotó alapján.

Ebből a tébolyító spirálból kitörni szinte elképzelhetetlen, mert immár

akkor is énmárkát építesz, ha nem raksz ki képet magadról a Facebookra, sőt sajnálatos módon az is egy statement, ha nem vagy fent egyáltalán.

Némi érdekesség a végére, hogy a jelenség horderejét szemléltessem. A marketingszakma ma nagyjából egyetért abban, hogy csak Európában 7 millió polgártárs tekinthető valamilyen értelemben influenszernek, és kb. 600 ezer embert követnek online platformokon legalább 10 ezren. Ma a fiatalok többsége már nem űrhajós szeretne lenni, hanem jútúber vagy tiktokker, tehát legszívesebben magát mutogatná életvitelszerűen a lehető legtöbb idegennek.

Hogy lenne kérdés akkor, hogy az egyén útkeresésében helye van annak a tudásnak, amely az önazonosság esztétikai aspektusát segít balanszba rakni? A stílustanácsadás egy eszköz, gyakorlása szakma, és gúnyolódással elriasztani tőle azokat, akiknek éppen erre lenne szükségük, totál értelmetlen. Továbbmegyek: káros. Megint más kérdés persze, hogy rokonszenvezünk-e a civilizációnk azon folyamataival, amelyek ezt a szaktudást ilyen fontossá tették.

Kiemelt fotó: Andrea Piacquadio/Pexels