Visszavonul a sporttörténelem egyik legnagyobb alakja, az éteri tenisz feltalálója, az ember, akit nem lehet nem szeretni. Felállva tapsolunk.
A legjobbak általában nem olyan figurák, akiket általános szeretet övez. Lehetnek akár úgy is népszerűtlenek, hogy a szurkolótáboruk relatív többségben van. Ugyanis megvan az az idegesítő szokásuk, hogy minduntalan legyőzik a személyes kedvenceket, amellett unalmas, hogy folyton az ő képüket kell nézni a dobogó tetején – és egyáltalán, akik konstans reflektorfényben élik az életüket, azoknak előbb-utóbb kiderülnek az apróbb-nagyobb hibáik, és máris lehet rajtuk utálkozni.
Na, de ha van valaki, aki mégis megoldja, hogy egyszerre legyen hosszú éveken át a vitathatatlanul legjobb, miközben gyakorlatilag mindenki kedveli? Mitől, hogyan? Ezt fogjuk most körbejárni egy nagy sportember visszavonulása apropóján.
Búcsú 41 évesen
Hacsak nem mutat be valamikor egy még annál is valószínűtlenebb visszatérést, mint ugyancsak földönkívüli származású pályatársa, Michael Jordan a kilencvenes évek második felében, Roger Federer ezen a héten teniszezik utoljára profi körülmények között. 24 év után fejezi be.
Így, hogy a nagy hármas másik két tagja – Rafael Nadal és Novak Djokovic – egyaránt megelőzte a Grand Slam-tornagyőzelmek számában, simán lehet érvelni amellett, hogy nem ő a valaha volt legnagyobb teniszező. (A sportág művelőinek, bennfenteseinek, szakértőinek többsége szerint egyébként igen, de tök mindegy, ez is csak egy vélemény, az meg tudjuk, mihez hasonlít.) Volt viszont egy bő fél évtized, amikor olyan egyeduralkodó volt, ami egészen ritka jelenség.
Az aranykor
Ebből az időszakból, a kétezres évekből datálódnak a legmegdöbbentőbb Federer-rekordok: az első 7 GS-fináléjának a megnyerése, a 24 döntőn át tartó győzelmi szériája, a füvön 65 zsinórban lejátszott győztes meccse, meg az 5-5 éves, majdnem párhuzamos sikersorozata Wimbledonban és a US Openen. Ekkoriban született David Foster Wallace író híres, a New York Timesban megjelent esszéje (paywall), melyben
Federer játékának nézését úgy jellemezte: „vallásos élmény”.
És ekkor alakult ki a sportvilág Federer iránti, szinte egyetemes szeretete és tisztelete. Azóta, hogy a 2003-as wimbledoni torna megnyerésével berobbant, írd és mondd, minden egyes évben őt választották meg a teniszdrukkerek a legkedveltebb játékosnak az ATP év végi voksolásán. Akkor is, amikor a sérülései miatt szinte alig játszott. Megkapta ötször a Laureus World Sportsman of the Year díjat is, amelynek a szakmai értéke ugyan szerény, viszont az összes sportág képviselőit jelölik rá. Senki másnak nincs belőle öt.
Ugyanezen időszakban 13-szor szavazta meg neki a többi teniszező a Stefan Edbergről elnevezett sportszerűségi díjat. Talán az is benne volt ebben, hogy a játékos-szakszervezet elnökeként mindig is úgy küzdött a selejtezős résztvevők pénzdíjának emeléséért, mintha őt bármikor is érinthetné ez a kérdés.
Szóval teljes joggal mondják róla, hogy valószínűleg ő a modern kor leginkább közkedvelt sportolója.
Hogy mivel érte ezt el? Bámulatos eredménysora nyilván nem lett volna elég – egyik nagy riválisa, Novak Djokovic a megmondhatója, mennyire nem. Van valami megnyerő a természetében, amellett példás családi életet él – szlovák származású feleségével, az egykor szintén teniszező Mirkával négy gyereket, egy lány és egy fiú ikerpárt nevel. Nincsenek botrányai, van viszont egy alapítványa, amelyet már 22 évesen létrehozott: nehéz sorsú gyerekeket támogat vele, de annak keretein kívül is sokat jótékonykodik.
Meg se izzad
Persze nem minden a személyiség varázsa: a népszerűségében nyilván nagy a szerepe annak a könnyedségnek, amellyel játszott. Az embereket megbabonázza az ilyesmi. Tele a net a fórumokkal, ahol azt tárgyalják, hogy Federer még csak nem is izzad, miközben az ellenfelei dagadó erekkel, fogcsikorgatva-nyögve püfölik a labdát. A szakírók ezt a maguk nyelvén nagyjából úgy fogalmazzák meg, hogy technikailag egyesítette a modern erőteniszt a faütős korszak finomságával, ezzel egyedi, elegáns stílust teremtve.
Federer tehát amolyan pálya fölött lebegő, úriemberteniszt játszó zseniként vonult be a köztudatba. Már 30 éves kora előtt megdöntötte a legtöbb megnyert GS-torna (akkori) rekordját. 2012 után viszont elkezdődtek a sorozatos sérülései, éveken át nem nyert nagy tornát, bár döntőt többet is játszott. Mindenki azt gondolta, hogy ennyi volt, jócskán 30 fölött ebből nem lehet úgy visszajönni, hogy a két nagy vetélytárs ereje teljében van. Aztán kiderült, hogy ez a fickó a tetejébe még nagy küzdő is. Öt év után, 35 évesen behúzta az Australian Opent meg Wimbledont, és 2018-ban a 20. GS-trófeáját is megnyerte.
Feladni? Az mi?
Az efféle adatok ritkán kerülnek elő, pedig a mentalitásáról sokat elárul az is, hogy bő két évtizedes, több mint 1500 profi meccset felölelő pályafutása alatt sohasem fordult elő vele, hogy feladott volna egy már megkezdett mérkőzést. Pedig a folyton jetlagtől szenvedő, néha 50 fokban órákat rohangáló, az ízületeiket kiszipolyozó teniszezők mindegyikével előfordul néha, hogy nem tud befejezni egy meccset sérülés, rosszullét, kimerültség miatt. Noha egyikük sem arról híres, hogy könnyen térdre lehetne kényszeríteni, Nadallal 9-szer, Djokoviccsal 13-szor esett ez meg. Federerrel még akkor sem, amikor közel 38 évesen a történelem leghosszabb, pár perc híján 5 órás wimbledoni döntőjét vívta a hat évvel fiatalabb Djokoviccsal.
Az az ötszettes, emlékezetes vereség maradt az utolsó nagy fellépése.
Végül ne feledkezzünk meg Federerről, a divatikonról sem. Gyakran szerepeltették mindenféle “legjobban öltözött” listákon, és a GQ olvasói 2019-ben őt kiáltották ki a megelőző évtized legstílusosabb férfijének. Tényleg kitűnt az ízlésével, amikor például Anna Wintourt, az amerikai Vogue rettegett főszerkesztőjét megkérdezték, hogy mi a kedvenc szettje a 2007-es New York-i divathéten, csak annyit felelt:
“Bármi, amit Roger visel.”
Lássunk néhány példát arra, hogy hogyan tudott még a pályán viselt ruháival is kitűnni!
Wimbledon, 2006
Egy olyan krémszínű zakóban érkezett meg a (természetesen győztes) döntőjére, amelyben egy estélyen sem vallott volna szégyent:
US Open, 2007
A szigorú, csupa fehér szerelést előíró wimbledoni dresszkód után New Yorkban tiszta feketében ijesztett rá az ellenfeleire, a csuklószorítót is beleértve. Nem is talált legyőzőre.
Wimbledon, 2008
A zakós megjelenéshez méltó a hímzett RF logóval díszített, míves kardigán. Mondjuk, szerencsét nem hozott: ezúttal Nadal nyert.
Wimbledon, 2009
A kardigánt is lehetett überelni egy lélegzetelállító, háromrészes szereléssel. Utólag bevallotta, hogy kicsit furán érezte magát az öltözőben, úgy méregették a ruháját. „De legalább hozott egy kis csillogást és stílust a teniszbe, hogy ne csak a tenyeresekről és fonákokról lehessen beszélni. Örülök, hogy megtettem” – fűzte hozzá az Andy Roddick elleni győztes döntő után.
Australian Open, 2013
Ezeket az élénk rózsaszín gegeket, különös tekintettel a cipőfűzöre, nem sokan vállalnák be. De tény, hogy a szürke szetten remekül mutattak.
Bónusz: Met-gála, 2017
Egy ilyen helyen egy szimpla szmoking szerfölött ciki lett volna: az optimális választás nyilvánvalóan egy kobradíszítésű Gucci-zakó volt.
Federer egyébként egy 2014-es interjújában elárulta, hogy sokáig nagyon kényelmetlenül érezte magát öltönyben, és ezen úgy segített, hogy mindig abban ment vacsorázni. Így ugyan rendszeresen túlöltözte a környezetét, de idővel annyira megszokta az öltönyt, hogy képes lett fesztelenül viselni. Ilyen az, ha valaki minden téren tudatosan viselkedik.
Mondtuk, hogy nagy szíve van: