A Bronsonnál csak olyan emberrel készítünk interjút, akinek a munkásságát nemcsak érdekesnek, fontosnak és hasznosnak gondoljuk, de emberként is elnyerte a rokonszenvünket. Ceglédi Zoltán racionális és izgalmas megfigyeléseivel, humorával és intellektusával a Bronson szerkesztőségében osztatlan népszerűségnek örvend – nem volt kérdés, hogy le kell ülnünk vele is beszélgetni. Ahogy megtettük Szilágyi Áronnal, Schiffer Miklóssal vagy épp Kőhalmi Zoltánnal.

Ceglédi egy boxedzésről érkezett az interjú helyszínére, a Púderbe egy kánikula délutánján, amikor a hőmérséklet már 31 fokra enyhült. A politikai elemző,

gondolkodó, véleményformáló humorista, aki pár éve betonkemény szakáll-buzzcut kombóra cserélte a hivatalosabb megjelenést,

éppen olyan penge és érdekes válaszokat adott a beszélgetésünk két órájában, mint amilyenre számítottunk tőle. Ezért aztán a hagyományos interjúműfajtól eltérően inkább dumálgatás kerekedett a dologból, amiben mi is elég sokat szövegeltünk.

Ceglédi Zoltán: Én alapvetően lubickolok abban a helyzetben, hogy rajtam kívül Magyarországon még kb. 12-en szokták magukról azt mondani, hogy liberálisok. A legbénább az, amikor valaki azzal jön, hogy szabadelvű. Sőt, ha nagyon félős, akkor ő nemzeti szabadelvű. Ha még félősebb, akkor ő

nemzeti szabadelvű a XIX. század utolsó harmadának deáki felfogása szerint.

Tehát mindenki minél inkább el akarja magát távolítani ettől a fogalomtól. Ha valaki liberális, leginkább azt állítja, hogy elférünk, és el fogunk férni. Te ott élsz, én itt, te ott csináld, ami neked jól esik, én itt csinálom, ami nekem jól esik. Ne pofázzunk bele egymás dolgába, én nem fogok odamenni téged bántani, de te se gyere ide, ne mondd meg, ne írd elő nekem, hogy mit csináljak, hogy csináljam – én csak ennyit szeretnék. Szeretném élni az életemet úgy, ahogy nekem tetszik.

Liberálisként én nagyon szívesen élném azt az életet, és meg is próbálom, amiért küzdök. Úgy adóznék, úgy utaznék, úgy kulturálódnék, úgy szeretnék, és mindent úgy csinálnék.

Sokaknál viszont az a helyzet, hogy elmondják, hogy mi lenne a kívánatos, majd ha jelzed neki, hogy de te nem is úgy élsz, akkor megmagyarázza, hogy valójában ő nem magára gondolt, hanem mindenki másra.

Aki nagy vagyoni egyenlőséget hirdet, azt gyakran konferencián teszi, amit kifizettek neki, mondjuk egy külföldi alapítvány. Mert persze nagyon fontos lenne küzdeni azért, hogy egy igazságos baloldali megoldás legyen domináns az államvezetésben, meg a közteherviselésben, de ő azért maradna a maga mondjuk XII. kerületi világában. Vagy aki nagyon erkölcsös életet várna el mindenkitől, hogy mondjuk szűzen menjenek férjhez a lányok, vagy tartsanak ki a házasság mellett, de akkor fölteszem a kérdést, hogy te most váltál el, vagy épp szeretőt tartasz, akkor mégis hogyan gondolod ezt?

Bronson.men: Mennyire érzed közéleti humorista tevékenységed során, meg úgy általában a humoristák körében azt, amit a nyugati humoristák – hogy egyre kevésbé szabad mindennel viccelni?

Szerintem itt három dolog van. Az egyik, hogy Magyarországon a közélet még messze nincs olyan módon, ha úgy tetszik, túlérzékenyítve, mint az Amerikában, tehát itt azért bármit ki lehet mondani. Hont András barátom például a legutóbbi közös, Öt című műsorunkban kimondta azt, hogy néger. Amiből lett is botrány, de ez ugye az Egyesült Államokban az ő karrierjének a végét jelentené. Joe Rogan, aki ugye átvitte a podcastját a Spotify-ra, azzal kellett szembesüljön, hogy

amikor ő kimondta ezt a szót (nem bántólag, meg nem pejoratíve, hanem kontextusban, szövegösszefüggésben említve), a Spotify emiatt kis híján megszüntette a 100 millió dolláros szerződését.

Magyarországon azért ilyen nincsen, a mi közéletünk nem ilyen. A másik, hogy az USA-ban, vagy akár a briteknél a közélettel foglalkozó humoristát sokszor újságírónak tekintik. Nálunk a humorral szemben előítéletes az értelmiség. Ha valaki humorral foglalkozik, besorolják afféle kocsmai történetes figurának, és ebből rohadt nehéz kijönni. Ott van például Litkai Gergő, aki nagyon komolyan végigszámolt, adatolt összefüggésekbe helyezett, nemzetközi trendekkel foglalkozó standard műsorokat csinál, de a magát elképesztően felvilágosultnak tartó magyar ellenzéki újságíró-társadalom, médiaelit a távollétével tüntet, mert nem tudja elképzelni, hogy egy humoros előadásban valami igazán értelmes dolog történjen.

A harmadik, hogy túl sokan csináltak szerintem Magyarországon közéleti karriert abból, hogy tabudöntögetőnek mondták magukat, és igazából csak cigány-, meg zsidóvicceket nyomtak. Ha mindezeket összerakom, akkor az én humorista tevékenységemben sokkal inkább azt az előítéletet kell ledöntenem, hogy azért, mert én egy Dumaszínház nevű helyen egy humoros estet tartok, ahol jól szórakoznak az emberek, annak attól még lehet igazi üzenete. Ha nem a humorista oldalamat nézem, hanem azt, hogy mit lehet témává tenni a magyar nyilvánosságban, akkor igen, azt meglehetősen befolyásolja, hogy ma a magyar média jelentős része olyan forrásból finanszírozott, melyben a finanszírozó elvár egyfajta igazodást az általuk bevett sztenderdekhez.

Tehát itt nem az érzékenység, nem a fogyasztók mint célközönség érzékenysége az, ami korlátot jelenthet a humoristáknak, hanem a politikai logika.

Igen, meg hát ennek kapcsán azért Magyarország a tekintetben is egy nagyon nyitott és kitett ország, hogy a nyilvánosságának egy jelentős részét nem a magyar piac finanszírozza. Az egyik részét az állam, a másik részét pedig külföldi alapítványok, pártalapítványok, tehát hogy olyan szereplők, akiknek valószínűleg tényleg van megrendelése is. Ezért elképzelhetetlen például a kormánypárti oldalon a blaszfémia mint humorforrás, mert egész egyszerűen nem szabad a vallással, mármint konkrétan a keresztény vallással viccelni.

Amikor a cancel culture-ről van szó, azért nekünk eszünkbe szokott jutni, hogy ez nem most, nem pár éve kezdődött Amerikában, vannak bőven előzményei. Hasonló nagy kampány volt, amikor a dohányzásról akarták az amerikaiakat leszoktatni, akkor konkrétan kivágtak filmekből olyan jelenteket, amelyekben cigarettáztak, amiből egészen nevetséges dolgok sültek ki. Ez több évtizedes sztori – mennyire lehet összekötni ezeket a mostani erőszakos cancelculture-törekvésekkel, mennyiben hasonlók a módszerek most? Jelentős különbség persze, hogy mindez mégiscsak egy jó célért történt, mert a dohányzás egészen komoly egészségügyi problémákat tud okozni, ami jelentős kihatással van az állami egészségügyi költésekre.

Szerintem érdemes a két dolog között különbséget tenni. Most, mikor már lehet tudni, hogy egy dohányzó főhős hogyan hat a nézőkre, elvárható felelősség, hogy ne vagy jóval kevesebb dohányzó filmszereplő legyen.

Az, hogy kivagdosnak korábbi filmekből olyan elemeket, amik az akkori normák alapján születtek, szerintem nincs rendben.

De ezt is lehet kontextusba helyezni. Lehet azt mondani például, hogyha az a film lemegy egy tévécsatornán, legyen előtte figyelmeztetés. De ha így elkezdik megnyirbálni ezeket az alkotásokat, akkor egy csomó új szempont merül fel. Hiszen gondoljunk bele: vannak filmek, ahol igen, dohányzik a főhős, vágjuk ki, de egyébként le is lő embereket, vagy bántalmaz, vagy tönkreteszi a családját. Akkor az egészet, ezeket a részeket is ki kéne vágni, nem?

De Magyarországon a dohányzás mellett az egymillió alkoholbeteg az igazi probléma. Ennek alapján például bizonyos Bruce Willis-filmeket nem lehetne megnézni, mert folyamatosan dohányzik és másnapos. És ha ez a lecsúszott alkoholista alkalmas arra, hogy a filmben megmentse a világot, de a családja vagy a saját életét képtelen menedzselni, akkor ezzel mit kezdünk? Aztán az is probléma ezzel, hogy aki belenyúl utólag egy filmbe, az általában tizedannyira sem tehetséges, mint az az író vagy rendező, aki eredetileg megcsinálta a filmet.

Volt egy beszélgetésünk a Comic Conon, egy Bronson-panel, ahol arról volt szó, hogyan változott az elmúlt negyven-ötven évben a férfiideál, a férfikép. Arról beszélgettünk, hogy nagyon egyszerűnek tűnt mondjuk a hatvanas-hetvenes években Hollywood szerinti a férfikép. Volt mondjuk egy Steve McQueen, meg egy Paul Newman. Volt köztük némi differencia, de mindenkire elmondható volt, hogy jóképű, jó kiállású, fegyelmezett, viszonylag jól körülhatárolható férfiértékekkel bíró karakter. Ez alaposan változott az elmúlt években, most már tudsz választani a Dwayne Johnsonból, Ryan Reynoldsból, Ryan Goslingból, meg Timothée Chalamet-ből – valaki olyat, akivel azonosulni tudsz. Meg egy James Bondból lehet gyilkost csinálni, aki már nagyon durván öl, meg nagyon sokat. Ellenben nem lehet már soha olyan James Bond, mint amilyen Sean Connery volt, egész egyszerűen a nőkhöz való viszonya miatt. Hogyan változik az, ahogy a férfi megjelenik a nyugati kultúrában? A woke hogyan hatott az érzékenység kultúrájára, annak fényében, hogy egy csomó mindent norma lett a férfiak nőkhöz való hozzáállása kapcsán.

Az egyik fele az, hogy történelemtagadónak nem érdemes lenni, és az a helyzet, hogy amikor ábrázoltak valamit ezekben a filmalkotásokban, akkor arról a jelenről, vagy arról a történelmi korról mondtak el valamit óhatatlanul, amiben játszódik. Ahogy utólag nem igazán tudok beleírni afroamerikai szereplőket a Csernobil című sorozatban. Mert ugye volt erre is egy igény. Volt egy ilyen kritika hogy bele lehetett volna írni, mert valami nagyon keleti, szovjet vidékről származó őr elméletileg ázsiai származású lehetett. De nem, Csernobilban nem volt színes bőrű dolgozó, ez teljesen egyértelmű. És ugyanez igaz a férfiszerepekre is. A régen készült filmek azt ábrázolták, amilyen akkor a világ volt. Nem tudunk visszamenni az időben, és a falusi körzeti orvosokra ráripakodni, hogy miért dohányoztak rendelési időben, amíg megírta nekem a receptet, de akkor az volt az általánosan elfogadott, most meg már persze nem ez.

Az a nagy kérdés, hogy jelenleg, amikor nagyon egyféleképpen ábrázolják a férfi-nő viszonyokat a filmekben, akkor a valóságot ábrázoljuk-e.

Vagy egyáltalán valamilyen „betartható”, vagy „kívánatos” ábrázolása történik annak, ami férfi és nő között lehet. Nekem az a gondom ezzel, vagy a kritikám akár, hogy nem úgy élünk, ahogy „betarthatónak”, vagy épp „kívánatosnak” gondoljuk. Mert ott volt például a már említett Paul Newman, aki valószínűleg az egész életét rejtőzködő melegként élte le. Az nagyon jó, hogy ma már nem kényszerül erre egy hollywoodi színész.

A legutóbbi James Bond-filmet én egyébként pont randin néztem meg egy lánnyal, és nem tudtam, hogy egy romantikus filmre viszem.

Azt hittem, hogy egy „igazi” Bond-filmre viszem – és ezért biztos nagyon sokan nem fognak szeretni: de ez az ember a film végén picsog. Daniel Craig a film végén James Bondként picsog.

Az a fickó, akit amikor bemutattak új James Bondként, az volt a mondás, hogy itt van valaki, aki az eredeti Bondhoz sokkal jobban hasonlít, merthogy például kevesebb érzelem van az arcán. Nem mint embert vagy színészt kritizálom, hanem a neki megírt figurát. És ez gond, mert ennek a műfajnak nem erről kellene szólnia, mert az sem „toxikus maszkulinitás” ha egy bokszoló egy bokszmeccsen egy másik férfit megüt.

És mit gondolsz Boris Johnson nyilatkozatáról, miszerint Putyin a toxikus maszkulinitás miatt támadta meg Ukrajnát?

Az a Boris Johnson, aki egy csomó szabályt politikusként már korábban is fölülírt magára vonatkoztatva. Ő korábban „postaládának” nevezte azokat a muszlim fejkendős nőket, akiknek a csak a szeme látszik ki a fejkendőből. Ebből persze óriási botrány lett, miközben annak is megvolt a maga kontextusa. De akkor megtapasztalhatta, hogy milyen az, amikor mellé megy valami. Az ő szerepe egyébként is igencsak kétséges a brit politikában, már csak azért is, mert ő vitte ki az országot az Európai Unióból. Meg most amúgy is bajban van, vagyis volt, megszegte a saját maga hozta járványügyi korlátozásokat. Pontosan tudja, hogy akik őt emiatt kritizálják, azoknak kell nyalnia, és az, hogy Putyin a toxikus maszkulinitás miatt támadta meg a szomszédját, pont ebbe a körbe tartozik. Közben én azt gondolom amúgy, hogy valószínűleg egy csomó mentális problémája van, de a háborús a döntések nem a toxikus maszkulinitás miatt történtek.

(Johnson az interjú elkészülése óta, ma reggel közben le is mondott tisztségéről. – a szerk.)

Bronson.men: Ráadásul miután megírtuk Johnson nyilatkozatát, utánajártunk, és a kollégánk kiderítette, hogy a XX. század elejétől azok az országok, amelyek élén női vezető állt, nagyobb eséllyel kezdeményeztek háborút.

Ez összefügg azzal, hogy a XX-XXI. században a sérült, roncsolt demokráciák vagy önkényuralmak esetében sokszor volt egy általános igény arra, hogy ne „apatípusú”, hanem az anyatípus vezető kerüljön az állam élére. Volt egy időszak, amikor Dél-Amerikában a legdurvább banánköztársaságokat csupa nő vezette. És ez nem azt jelenti, hogy a nők tették tönkre az országot, például háborúval, hanem eleve volt rá igény. Magyarországnak is volt olyan időszaka, amikor folyamatosan nők volt a legnépszerűbb politikusok, Dávid Ibolya, Szili Katalin.

Én nem gondolnám, hogy azért, mert nő vezet egy országot, nagyobb eséllyel megy háborúba, azt viszont tudom, hogy ha nem vagy rosszul működik egy demokrácia, akkor az tud lenni egy tömegigény, hogy végre jöjjön egy nő, akitől egyébként a sztereotip női tulajdonságokat várják el.

A kvóták arról szólnak, hogy mesterségesen kiegyenlítünk bizonyos szempont alapján arányokat. És nem is csak a politikában, hanem a magánszférában, magáncégek elnökségében is van ilyen törekvés nyugaton. Szerinted az efféle, nemiség alapján meghozott kvóták nem aggályosak?

Amikor valaki kvótát követel, akkor az esetek egy jó részében azért ő elképzeli magát abban a pozícióban, ami már eleve visszatetsző. A politikában ugyanakkor nem feltétlen ördögtől való, csak nagyon nem mindegy, hogy azt a kvótát hova rakom, a jelölthelyekre vagy konkrétan a pozíciókra. Ha azt mondom, legyenek csak nők által betölthető helyek bárhol, az valóban aggályos, de a ha jelöltek között határozom meg, hogy mennyi nőnek kell lennie, az már működhet. Arra képesnek kell lennie egy politikai pártnak, sőt jó inspiráció is, hogy adott számú női jelöltet kell állítani. Aztán bízza ránk, hogyan szavazunk. És akkor még az is idetartozik, hogy mondjuk női kőműveskvótát nem igazán szoktak követelni.

De egyetlen férfi sem tehet arról, hogy ő férfi. Ezért aztán, ha ő jelentkezik egy állásra, és nem veszik föl, mert volt egy nő, akinek bár kevesebb alkalmassági pontja volt, mégis őt vették föl, az nincs rendben.

A magáncégeknél még tovább kell ezt gondolni, mert ki lesz a felelős azért, ha egy kevésbé alkalmas dolgozó a kvóta miatt bekerülve nem végzi el rendesen a munkáját, ami miatt a cég kárt szenved?

Ismét visszaugorva az érzékenység filmes, művészeti vonatkozásához, hogy tudnillik ennek szűrőjén kényszerül a művészet ábrázolni az emberi kapcsolatokat, férfi és nő viszonyát. Tényleg, mégiscsak arról van szó, hogy mindez már a művészet szabadságába szól bele, tehát az meg van nekem mondva, hogy a párkapcsolati viszonyokat, melyeket én művészként megfigyelek, hogyan ábrázolhatom.

Ennek egy része csak mondás, tehát hogy azt mondják, hogy muszáj ezt így csinálni. De ugyanakkor a hollywoodi filmekben mégis csak az történik, hogy a kövér férfi az általában vicces. A férfiaknál is az van, mint a női színészeknél, hogy a főszereplőnek azért rendben kell legyen a haja, elküldik előtte edzeni, és nagyon ki van találva, milyen ruha legyen rajtuk. Tehát miközben hazudunk egy hétköznapiságot, a valóság nagyon nem az. Én szoktam nagyon röhögni a nőket célzó valódiszépség-kampányokon, ahol odáig jutnak, hogy megmutatnak túlsúlyt és narancsbőrt, de ugyanakkor még fullos sminkkel, hajjal – vagyis egy csomó szempontból nem a hétköznapi szépséget látjuk.

Szerintem a hollywoodi filmek által mutatott, tehát a hollywoodi filmekben kifogásolt férfitípusok egy jó része kiirthatatlan, mert velünk egyidős, mindig is itt volt és mindig is itt lesz.

Nem volt olyan régen, hogy lejöttünk a fáról. Nem volt olyan régen, hogy kitaláltuk a civilizációnkat, és bizonyos dolgok genetikailag úgy kódoltak, ami meghaladhatatlan. De nagyon sok mindenbe szerencsére bele tudunk már nyúlni. Csomó ismerősömnek azért van gyereke, mert bár természetes módon nem tudott volna megfoganni, de egy műtéttel vagy lombikkal megoldották. Ez nagyon jó, de ez lesz továbbra is a kivétel,

a „főszabály” pedig az, hogy kifejezetten egy férfi és egy nő szeretkezik egymással, amiből gyerek születik.

Ez egy annyira erős program, hogyha nem is jár el mindenki így – mert én tényleg azt mondom, hogy virágozzék minden virág -, de ez attól még domináns része lesz az emberiség működésének a következő évszázadokban is. Vagyis nem tudunk úgy csinálni, hogy ez a filmekben ne, vagy ne így jelenjen meg. A leginkább woke hollywoodi színésznek is, aki a legszebbeket mondja az egyenjogúságról, annak is rendben kell lennie külsőleg, edzettnek kell lennie. Olyannak kell lennie, amire azt mondják, „roppant kirekesztő módon”, hogy képernyőképes.

Rendszeresen támadják vissza a szólásszabadság woke- és cancel-indíttatású korlátozásait kritizálókat, hogy mindezt a legnagyobb fórumokon, a legszélesebb közvélemény előtt tehetik, hol van akkor a szólásszabadság korlátozása. Van alapja ennek?

Szerintem ezt három dimenzióban érdemes vizsgálni. Az egyik, hogy az Egyesült Államokban valóban karrierek érnek véget azért, mert valaki a fősodortól eltérő véleményt fogalmaz meg, vagy épp abba nem illő poént süt el. Ez egy létező dolog;

Johnny Deppnek nyilván filmjei lettek volna akkor, amikor pár évre visszavonták, és ezeket már nem fogják leforgatni utólag.

Ám ha elég nagy egy piac, és az Egyesült Államoké ilyen, akkor van lehetőség rá, hogy egy másik platformon, másik közönségnek kommunikáljanak. Jó példa erre Gina Carrano, aki korábban ugye női MMA-harcos volt, aztán szerepelt a Mandalorian sorozatban. Majd a covid alatt volt egy „nem megfelelő” megjegyzése, miszerint a koronavírus miatti lezárások a náci lágereket juttatják eszébe. De valójában ő úgy értette, hogy aki a holokausztot megélte, az tudja, milyen bezárva élni. Ami egy teljesen vitatható párhuzam, és nagyon sok mindent lehetett volna csinálni ezzel, de az, hogy kidobták a sikeres sorozatból, az több mint túlzás. Na, neki azóta nagy elérése lett más felületeken, és most mutatták be az akciófilmjét is; ami egyébként valószínűleg szar, a trailer alapján. De ha Magyarországon valami miatt nem férsz be a mainstreambe, akkor viszont nem fogsz tudni megélni, egyszerűen mert ez egy nagyon kicsi piac. A harmadik szempont, visszatérve az eredeti kérdésre, és talán ez a legmeghatározóbb: a közösségi média szerepe.

Azokat az algoritmusokat, amelyek alapján valakit mutatnak vagy nem mutatnak meg az embereknek nálunk a Facebookon, teljesen máshol tervezik, és teljesen woke-szempontok alapján.

A közbeszédben részt vevő barátaim közül már szinte mindenki volt már letiltva, én is. Hont András oldalán egy időben volt egy olyan korlátozás, hogyha be akartál ott lájkolni valamit, mikor megnyomtad a gombot, fölugrott figyelmeztetés, hogy biztos akarod?

Mindennek ellenére alapvetés, hogy a megosztó tartalmakat teríti jobban.

Igen, és így sokszor a saját érdekével is szembemegy. Itt tetten érhető egy súlyos, ha tetszik, trehányság, miszerint valakinek van egy jó elképzelése arról, hogy milyen lenne egy jó közösségi média, vagy épp a jó nyitott társadalom, és ennek keretében különböző projekteket finanszíroz, de a megvalósításhoz alkalmatlan embereket tesz oda.

A woke és cancel culture-ban hovatovább alap lett, hogy mindenféle bizonyítás, eljárás, tárgyalás, bíróság nélkül, az ártatlanság vélelmét teljesen figyelmen kívül hagyva hoznak egész karrierekre, életekre nagyon súlyos hatással bíró, afféle modernkori, és persze elmarasztaló népítéleteket. Gyakorlatilag bemondás, pontosabban csak a vád alapján. Hogyan tudják ezeket a megbélyegzéseket maguk mögött hagyni az igaztalanul megvádoltak?

Vannak helyzetek, amikor nincs lehetőség reparációra. Én azt is nagyon nehezen viselem, amikor valakit elítélnek, börtönben ül húsz évig, majd egy DNS-vizsgálat tisztázza, hogy nem ő volt a gyilkos, kijön, és akkor hozzávágnak 612 millió forintot. Mert az időt nem kaphatod vissza, de értem, tudom, hogy ilyen helyzetekkel nem igazán mit kezdeni. Esetünkben „csak” annyi történik, hogy nem készül az a film, és a rossz hírét is viszi magával az, akit megvádoltak és alaptalanul megítéltek.

Ha a nyilvánosságban valakihez hozzáragasztották, hogy mondjuk nőverő, az mindig elő fog kerülni, ha neki lesz egy rossz filmje, akkor a kritikus oda fogja írni, hogy hát a film rosszul sikerült, igen, de nem véletlen, hiszen tudjuk, hogy milyen agresszív a nőkkel.

Gyakran elkerül a patriarchátus rendszere mint valami általános, civilizációs megbélyegzés. Hogyan kell ezt értelmezni? Erre nagyon könnyű hivatkozni akkor, amikor egyenlőtlenségekről beszélhetünk.

Kezdjük azzal, hogy a civilizáció történelme, az általuk ismert időtávban egy patriarchátusra épülő megfejtésből indult ki. Ennek fizikai okai vannak. Sokáig az volt a kérdés, hogy kik tudnak jobban harcolni, fizikailag a férfiak harcolnak jobban, és akik szülik a gyereket, azok maradtak utána otthon vele, mert még nem voltak olyan fejlettek a társadalmak, hogy ezt másképp oldják meg. Ez sok szempontból fizikailag szükségszerű, de persze mégis tud hátrányos helyzeteket eredményezni.

Arra továbbra sincs válaszunk, hogy mit kezdjünk azzal, hogy van két tehetséges fiatal jogász, egyszerre végeztek az egyetemen, de az egyik az biológiai okokból, mivel nő, akar szülni mondjuk három gyereket, ami miatt az ő karrierjéből nettó hat év kiesik.

Hova vezethet a cancel culture, mennyi van még benne, lecseng idővel, talán nem is olyan hosszú idővel ez is? Mert van pár olyan fejlemény (Johnny Depp-ügy, Louis CK visszatérése, Ricky Gervais Netflix-műsora), ami alapján joggal gondolhatnánk, hogy racionalizálódik a közvélemény.

Az a rossz hírem van, hogy könnyen lehet, nem lesz kapacitásunk még emiatt is aggódni, merthogy a világban van rengeteg baj. Egységnyi kapacitása van az embereknek fizikailag, mentálisan és anyagi szempontból félnie, és igaz ez a társadalmakra, de az Európai Unióra és úgy az egész Nyugatra nézve is. Most van egy csomó minden, ami komoly problémát jelent, és ha ezeket végiggondolom, kvázi napi rutinba beteszem, akkor sokadik lesz az a cancel culture miatti aggodalom. Háború, járványveszély, klímaváltozás – én örülnék neki, ha azzal tudnánk foglalkozni hosszabb távon is, hogy melyik színész mit mondott.

Az interjút Duncan és Zubor Tamás készítette, a fotós pedig Ferencz Péter volt.