Most jutottam csak oda, hogy megnézzem Ricky Gervais pusztító vandálkodását a legnagyobb streaming-platformon. Barátaim, a világnak most nagy szüksége van erre a figurára.

A Black Mirror Nosedive című epizódja egy igazán tanulságos mese. A történet maga egy fiktív jövőt ábrázol, amelyben minden interakciónkat 5-ös skálán értékelik az emberek, és az átlagunk egy nagy, globális közösségi hálózatban publikusan látható. Az élet minden aspektusát döntően befolyásolják az ebben a rendszerben elért eredmények. A virtuális pontszámok alapján kapunk hitelt, lakást, ez határozza meg a társadalmi státuszt, ennek ismeretében hívnak meg vagy penderítenek ki minket egy exkluzív partiról.

Mivel mindenki a magas értékre hajt, az emberek rettegnek őszinték lenni egymással, a kényszeres jófejkedés miatt képtelenné válnak az őszinte igazságot kimondani a közösségeikben. A főszereplő, Lacie a rendszer logikájában lavírozva, elkeseredetten igyekszik betörni a felsőbb osztályokba – mindhiába.

Tűrnünk kell, hogy közölhessünk

A Nosedive egy megható és átható katarzissal zárul. A főhős balhéról balhéra sodródik, mígnem pontjait lenullázzák, őt magát elkülönítik, mi több, kirakják a globális online-térből. Ekkor, megtépázva, a társadalmi ranglétra legaljára pottyanva, hirtelen felszabadul a szélsőséges öncenzúra gyötrő nyomása alól. Újra felfedezi a kimondás szabadságának élményét, hogy mértéktelen obszcenitásban élje meg gondolatok és szavak integritását.

Ricky Gervais azt magyarázza el, hogy

most a mi szabadságunk ára a tűrés, és halált megvető bátorsággal inti kussra a hisztis, nyavalygó világot.

Rickyről eddig is tudtuk, hogy nem rest szórni az áldást. Aki ismeri a pályáját, látta már bravúrosan hülyét csinálni saját magából (Office, Extras), képmutató szupersztárokból (Golden Globe), minden többségből és kisebbségből, kicsikből és hatalmasokból. Akinek esze volt, nyitottsággal és önkritikával állt ehhez, például – az aktualitás kedvéért – Johnny Depp ebben a kultikus jelenetben:

Gervais új Netflix-show-jában, a SuperNature-ben minden korábbinál provokatívabb témaválasztással és poénokkal gyilkolja a prűdek érzéseit. Nem azért, mert ezek a legjobb viccei (nem azok), hanem azért, mert erre a megbotránkoztató brutalitásra van most a világnak a legnagyobb szüksége.

A Netflix vezetése eközben felmérni látszik, hogy egy szűk kör hiperérzékenysége miatt nem érdemes feláldozni sem az üzleti sikereit, sem a szabad véleménynyilvánítás elvét. Innentől mehetsz tüntetni a székház elé, elhúzhatsz az igazgatóbácsihoz panaszkodni amiatt, hogy a rossz profilod került fel a tablóképre, de a vállalat már nem hajol meg csak azért, mert valaki raplizva a földhöz csapta magát. Hogy ezt a kései felismerést mennyiben motiválták üzleti érdekek, azt persze onnan tudjuk, hogy megnézzük a cég legutóbbi negyedéves jelentését. De a gesztus ettől még döntő fontosságú:

ha ebbe a civilizált társadalomba óhajtasz tartozni, mától ugyanúgy el kell viselned a nyilvános kritikát, ahogy minden más közösségnek, kisöreg.

Lehet, hogy túl optimista vagyok, de úgy érzem, Ricky produkciója kulturális értelemben fordulópont lehet. Akkorát durrantott a túlvilágosultak orra alá, hogy a visszhangja egy hét alatt tízszer megkerülte a földet, és jelenleg valahol az Androméda-köd magasságában hirdeti a minket értetlenkedve figyelő idegeneknek: ez a csodálatos, de néha teljesen hibbant emberi faj még nem teljesen menthetetlen.

A tény pedig, hogy Ricky-t emiatt senki nem lesz képes kipenderíteni a közéletből, akár jelezheti azt is, hogy repedeznek a cancel culture intézményének falai. Nem lepődnék meg, ha az ő bátorsága generációk számára jelölné ki az eddigieknél is bátrabb, prüdériáját levetett, nyugati véleményszabadság útját.