Szeretném, ha most elgondolkodnál azon, ki volt az a tanárod, akinek valamelyik órája, előadása drámai hatással volt rád. Ki volt az, aki tehetségével és elhivatottságával formálta az érdeklődésedet, utat mutatott neked saját magadhoz? Kutass fel egy emléket, és a történetedet írd le kommentben, vagy publikáld a saját Facebookodon. Megérdemli. Kezdem: én Fodor Tamás, gimnáziumi történelemtanáromnak szeretnék köszönetet mondani egy emlékkel.
Tisztán látom magam előtt a pillanatot, amikor először találkoztam valódi tanítással. Addig a pontig azt hittem, az oktatás pusztán ismeretek átkopizása egy forrásanyagból a központi idegrendszerbe abból a célból, hogy onnan később elő lehessen venni teljesen irreleváns kocsmai beszélgetésekben, öncélúan villogtatni.
Ez a tévhitem 1996-ban dőlt meg, amikor szigorú tekintetű, de méltóságteljes megjelenésű gimnáziumi oktatónk a világtörténelem egy kultikus ütközetéről kezdett nekünk beszélni. Thermopülairól, ahol néhány ezer görög harcos egy tengerparttal és egy meredek hegyoldallal szegélyezett átjárón, három napon át védte becsületét és hazáját, és életükkel fizettek az örök életért.
Fodor Tamás, ez a tekintélyt parancsoló ember teátrális gesztusokkal kezdte regélni, ahogyan a perzsa sereg hullámokban csapódott a spártaiak fegyelmezett pajzsfalának, és hogy a görög falanx fenyegető tüskéi miként aprították az ellenséget tömegével, a néhol csak tizenegy-néhány méter széles szorosban. Hogy az aranycicomás médeket tisztjeik már ostorral ösztökélték a harcban, úgy rettegtek azok a daliás görögre menni.
Elmondta, reggelente Xerxész milyen dühösen figyelte, ahogy azok a nyomorult görögök kimérten fésülik hosszú hajukat az ő katonaszolgáinak hullahegyein. Meg hogy egy tanácsadója baljósan megjegyezte neki:
Ilyen férfiakból van még Görögországban mondjuk olyan ötezer.
Fodor ezen cinikusan elmosolyodott, és beszélt tovább.
Elmondta az árulást, Ephialtést, a rejtett ösvényt, a halhatatlanok orvtámadását. Az ordítva a halálnak ugró hősök dicsőségét. Szeme lángolt, keze ökölbe szorult, ahogy leírta a rettenetet. Hogy Leonidászt az elsők között nyilazták le, de harcosai nem adták meg magukat, hanem királyuk holttestéért küzdöttek, törött lándzsával, karddal, végül már puszta kézzel marcangolva az ellent, mint a sarokba szorított tigrisek. Mit tigrisek, férfiak! Én pedig minden szót, nevet le akartam jegyezni, a füzetemből szaporán fel-felpillantva, ámulattal figyelve a mesélőt. Története izgalmasabb volt, mint bármilyen regény, mert
mi, az osztály, de ő maga is ott voltunk akkor, együtt, Thermopülai dombjainál, lábunk a görög gyepet taposta, ahogy a médek roppant seregének robaja hallott.
Megelevenedett akkor a nemzetüket vérükkel óvó hősök megdicsőülése az ustorral hajtott gyilkosok ellen.
A spártaiak története magával ragadott. Másnap már a könyvtárban kutakodtam forrásanyagokért, egy kortyra megittam Plutarkhosz Párhuzamos életrajzait. Az egész élmény hosszú évekig élénken elkísért, mint a becsület és a bátorság fennkölt himnusza. Thermopülai azért lett számomra iránytű, serdülőkorom egyik fontos igazodási pontja, mert valaki így mesélt róla ott, akkor.
Még nincs vége
Aztán teltek múltak az évek, évtizedek. Leonidász seregének véráldozata elé felnőtt koromra lágy köd ereszkedett, harcosainak története emlékeimben megható gyerekkori fabulává szelídült. Mígnem, több mint 20 esztendővel később, Athénban járva betértem a Nemzeti Archeológiai Múzeumba. A kincsekben gazdag folyosókon és termeken sétálva, az egyik sarokban megpillantottam egy jámboran megbújó, szerény vitrint. Hegyes, rozsdás fémtárgyak álltak benne akkurátusan elrendezve; egyik oldalon a bordázottak, másikon a simára csiszoltak. Az üvegfalon pedig egy szűkszavú leírás.
Görög és perzsa nyílhegyek. Egy ásatás során kerültek elő a Thermopülai ütközet helyszínén. Kr.e. V. század.
Köszönöm, Fodor tanár úr!