Régóta adósok vagyunk a pompadourral. Pironkodunk is miatta, továbbá a férfifrizurás cikkeinkből (volt már a katonai frizkókról, fade-variációkról, legendás hátranyalt viseletekről, indiánhajakről) illetlenség volt eddig hanyagolni ezt a kultikus vizuált. Ráadásul a története is érdekes. Jó kontent következik.
A férfihaj művészetének kronológiájában a pompadour igen fontos szerepet tölt be, és jobban belegondolva a fejlődése tök organikusan alakult. Úgy is mondhatnánk, a megjelenése szinte szükségszerű volt a stílustörténelemben: az egyik kedvencetekből, a slicked back-ből evolválódott az ötvenes évek végén. Hogy a hátranyalt fazon még ma is nagyon pörög, az onnan is tudható, hogy az erről szóló anyagaink olvasottsága többnyire elég combos. Aki új a témában, annak itt egy kis felzárkóztatás:
A slicked back volt a 20. század elejének egyik legmeghatározóbb sérója, amit az utca embere, a katona és a sportoló is ugyanúgy szeretett ezekben az évtizedekben – ha volt hozzá kence, ami lent tartotta volna. Ennek a stílusnak az előnyeiről (és hátrányairól) elég sokat cikkeztünk már, legyen elég most annyi: formális volt és mégis vagány, és az outfittől függően ugyanúgy sugallhatott fegyelmezettséget, mint suhancosságot. Hogy az előző évezred végére szinte teljesen eltüntették az utcákról a hosszabb fazonok, az egy hosszabb folyamat eredménye volt. A férfihaj popkulturális evolúciójának számtalan állomása vezetett a mai, eklektikus utcaképig; és
ezeket az állomásokat szinte egytől egyig valamilyen zenei forradalom indukálta.
Az újfajta muzsikaszó szinte mindig együtt járt egy új típusú lombkorona büszke viselésével. Bármi ellen is óhajtott lázadni az ifjúság, a nóta mellé szimbolikusan a fejtetőre biggyesztettek valamit, amitől az idősebb generáció (vagy éppen egy másik társadalmi osztály) is messziről kiszúrhatta: valaki itt éppen forradalmat csinál.
Esztétika vs. lázadás
Ezeket a frizuratendenciákat nem mindig az esztétikai szempontok vezették, bizonyos esetekben egy társadalmi szatíra eszközei voltak. Ha a mainstream a rövid, katonás kontúr volt, a hangjukat felemelők ezt Vietnammal azonosították, a hippimozgalmak hosszúhaj-fetisizmusa tehát nem pusztán a természetes emberi szépség felsőbbrendűségét, de a háború jó k…a anyját is artikulálta egyben. Ebből a szemszögből nézve talán már világos, hogy az amerikai álom kitermelte, gondatlan ifjúság miért látta jónak az 50-es évektől kezdve
a lelapított, fejhez simuló, karót nyelt slicked back helyett a pöpecül magasra szárított, csillogósra fixált séróval bombaseggest ugrani a szabadság nyújtotta örömökbe.
Az ekkortájt egyre vaduló, tempósodó, a korábbi standardokhoz képest ijesztően túlmozgásos zenék, mint a rockandroll és rockabilly gyakorlatilag hónapok alatt összekapcsolódtak az új divathullámmal.
Etimológiai megállapítások
A stílusirányzatok terjedése nagyjából ugyanúgy működik a világban is, mint ahogy működött a gimiben: azt fogják a legtöbben szeretni, amit a legmenőbb vagy legjóképűbb gyerektől látnak. Nem csoda tehát, hogy amit a napszemüvegek esetén Tom Cruise mutatott, lényegében azt művelte Elvis Presley a pompadourral. Az eredetileg a 18. században gyökerező viselet Madame de Pompadourról, XV. Lajos francia király udvarának egyik igen befolyásos személyiségéről kapta a nevét, és lényege abban állt, hogy a hajat minél magasabbra tupírozták a dús hatás érdekében. Az 1940-es évektől kezdve az amerikai nők körében újra egyre népszerűbb lett ez a megoldás, és
a legendák szerint Elvis éppen azért választotta ennek férfiadaptációját, hogy a középső ujját a maga játékos szimbolikájával mutathassa fel a konzervatív közízlésnek.
Bár az utcákon és a vásznakon már Elvis előtt is lehetett látni ezt a formát, úgy rendesen mégis a zenében pörgött meg a mánia, majd gyors ütemben terjedt a szórakoztatóipar más területeire is, hogy aztán a megjelenése után néhány évvel a pompadour már a fatertól kölcsönvett Cadillackel a legjobb csajt (lehetőleg Maryt, Sue-t vagy Mary Sue-t) az érettségi bankettre fuvarozó helyi vagányok koronájává váljon.
Kevesen tudják, de eredetileg a Beatles is hasonló stilóban nyomta, amikor még a német csajoknak hakniztak Hamburgban, ismert rockandroll-slágerekkel zsebpénzért. Egy-két fotó fenn is maradt, amin a banda eredeti dobosa, az éppen a nagy áttörés előtt kicsapott Pete Best még jellegzetes pompadourral figyel olyan szomorú tekintettel, mint aki tudja, mi vár rá. (A csajok egyébként imádták a gyereket, sokak szerint részben azért is dobták ki a csapatból a világhírnév előtt, mert Paul és John féltékenyek voltak rá.)
A témától tök függetlenül, egy rövid szociokulturális kitérő engedtessék meg. Azon elgondolkodtál-e, mekkora arc/önbizalom/legenda kellett ahhoz, hogy 1963-ban egy kis liverpooli proligyerek az angol királynő és az anyakirálynő jelenlétében azt mondja: „Az utolsó dalunk előtt pedig azt szeretném kérni, hogy az olcsóbb helyen ülők tapsoljanak. A többiek pedig csörgessék meg az ékszereiket.„
Mondjuk 10-es skálán?
A pompadour bukása és variációi
A pompadour hajviseletnek – a divat elkerülhetetlen ciklikusságán túl – elsősorban a hippimozgalmak támasztotta új igények vetettek véget. A 70-es évektől kezdve a természetesség volt az új királyság, a hosszú, fixálatlan, kiengedett hajnál pedig mi jelképezhette volna szebben a test érintetlen gyönyörét, ugye. Annyiban persze sántít a dolog, hogy a hippimozgalom nem a munkásosztályt, hanem az amerikai álmot megteremtő középosztály jómódúbb gyermekeit reprezentálta, ennek megfelelően a hajviseletük is inkább ebben a közösségben hatott. Zeneileg pedig elsősorban az egyre tartalmasabb érzéseket és egyre fontosabb ügyeket megéneklő rockzenében és pszichedelikus rockban volt jelen.
A lényeg, hogy a hatvanas évek végétől a pompadour szépen lassan eltünedezett az utcákról, mert a társadalmi rendet, ami ellen lázadni kívánt, ekkorra már egy komplex filozófiájú, aktualizáltabb mozgalom támadta, ráadásul explicit, mindenki számára átélhető politikai üzenetekkel, mint amilyen például a háborúellenesség. Ha úgy tetszik,
a pompadour tíz év alatt tartalmát vesztette: mire ’75-ben Vietnamban elhallgattak az M16-osok, az ifjabbaknak csupán egy kiöregedő, elhízott Elvis Presley izzadt homlokú nosztalgaikoncertjei jutottak eszükbe róla.
A 80-as években- főleg brit hatásra – volt egy másodvirágzása, amikor egy módosított verzióját quiff néven kezdték magukra applikálni egy angol kultúrantropológiai fenomén, a Teddy Boy-mozgalom részeként, de ez minket már kevésbé érint. Érdekes még, hogy a hetvenes évektől Japánban a pompadour alapján készült regent-frizurát, és a quiff egy spéci formáját, a hullámosított, kissé középre igazított punchperm-sérót kezdték tömegek hordani, egészen addig, amíg
a séró a jakuza (igen, a japán szervezett bűnözői csoportok) köreiben lett igen népszerű.
Egy oszakai borbély szerint a punch perm épp azért kezdett veszíteni a popularitásából a 90-es években, mert addigra a népek már szinte teljes egészében a gengszterekkel azonosították.
A feltámadás
Nyugaton a rockabilly-szubkultúrák a pompadourt mintegy „föld alatt” életben tartották mindvégig, annak klasszikus elemeivel egyetemben (megtartva például a pajeszt), de a frizura egy tök modern, a fade-del összekötött variánsa a kétezres években ismét visszatért a mainstreambe; Pesten is sokszor lehetett látni romkocsmák pultosain, nemritkán menő bajuszkával, majd később általában full bearddel összekötve. És ki határozná meg jobban a pesti divatot, mint a romkocsmák pultosai?
How to pompadour
A pompadour fizikai kritériuma nagyjából azonos a slicked back-ével: 10-12 centiméteres hajhossz, hogy a fodrásznak legyen miből dolgoznia. Két okból van erre szükség: részint, hogy tisztességesen meg lehessen emelni a hajtőnél (ami a stílus lényege), másrészt, hogy a megemelt tömeg hátraszárítás után (a megfelelő fixálóval) úgy is maradjon. A hátrasimított fazonokra jellemző módon sajnos itt is kell egy bizonyos hajtömeg a fronton (így hívják a homlokod feletti hajterületet), anélkül sajnos nem az igazi. Míg egy buzz cutnál tökmindegy, milyen a hajsűrűséged, itt marhára nem.
Szakmailag úgy néz ki egy pompadour összekalapálása, hogy a fodrész először a plasztikus forma kialakítása érdekében úgynevezett tompa vágással dolgozik. Előre (a homlok irányába) hosszabodó formát vág, majd az oldalsó részt a felsővel diagonális leválasztásokkal kapcsolja össze, melyet 45 fokos szögben vág. Az oldalsó és a felső részt már nem tompán vágja össze, hanem úgynevezett pontvágással – azért, hogy az oldalsó rész jobban belesimuljon a kompozícióba. Szárítás során csak az első részeket emeli a homloknál, a hátsó részt laposan kell szárítani. A végén lakkal, zselével vagy waxszal fixálja, a haj mennyiségétől, sűrűségétől függően.
A klasszikus pompadour elkészítésének legfontosabb része a szárítás, amit némi gyakorlattal utólag otthon is meg tudsz oldani, de jó, ha előtte legalább egyszer átdumálod a fodrászoddal, mit hogyan kéne csinálni.
Duck’s ass és elephant trunck
A pompadour eredeti verziójában a hajnak oldalt is hosszúnak kellett lennie, és amikor a teljes terjedelmében hátra és felfelé szárították, a tarkó területen egy középre pödört, jellegzetes forma jött létre, amit ducktailnak is hívtak/csúfoltak akkortájt. Ez a forma még látványosabb, ha a fronton nem hátrafelé szárították a hajat, hanem egy vaskos tincsben előreengedték, így lázadva a hambergerező tulajdonosa ellen, ha nem volt a zenegépben Buddy Holly. Ezt a formát hívták elefántormánynak. Az áttűnéses, rövid átmeneteknél ilyenről már nincsen szó persze, mert a tarkónál is rövidre van nyírva. A különböző fade-variációkban már az átmenet vonala határoz meg mindent (ettől lesz valami például temple fade vagy drop fade).
Milyen cuccot dobj rá
Hogy mivel fixálod, az rád van bízva, de mivel a haj tömegét meg kell tartani, nem nyomhatod le úgy, mint a slicked back-nél, ezért a zselénél szerencsésebb valamilyen pomádé vagy wax, a végén pedig lakkot célszerű rádobni. Készülhet kötöttebben vagy tincsesebben is (utóbbi esetben kicsit lazább a konstrukció), értelemszerűen ennek is függ a javasolt matéria.
Felhasználtuk forrásként többek között a Fashionbeans cikkeit.