Így zaklattak minket – 5 sztori arról, mit jelentett nekünk a bullying

Szerző: Kamrás Orsolya

A Bronson szerkesztői mondják el, milyen személyes élményeik voltak az iskolai zaklatással kapcsolatban.

“Ha magas nő vagy, egy életre bebuktad a szürke tömegbe olvadást, akár tetszik, akár nem. Két dolgot tehetsz: görnyedt háttal, fekete és szürke leplekbe bújva próbálsz bocsánatot kérni, hogy létezel, vagy elfogadod a kihívást, és emelt fővel, királynőként vonulsz a tátott szájak sorfala között.” Ezeket a sorokat pár éve egy magas nőknek szóló divatanyagban írtam, de nem mindig voltam ennyire laza a saját testemmel kapcsolatban. Ma már tudom szeretni a kajlaságomat, de általános iskolában alaposan megkeserítette az életemet a tény, hogy akkor is szem előtt vagyok, amikor legszívesebben láthatatlanná válnék.

Miért beszélünk ennyit az iskolai zaklatásról?

Évente körülbelül 100 fiatal oltja ki saját életét az iskolai zaklatás, verbális vagy fizikai erőszak következményeként. A Bronsonnál hisszük, hogy a gyerekeket is meg kell védeni a zaklatástól, ahogyan mi, felnőttek – akár a jog erejével – képesek vagyunk megvédeni magunkat. Cikkeinkben rendszeresen visszatérünk a témához, és téged is arra buzdítunk, tegyél meg, amit tudsz. Apaként, fivérként vagy egyszerűen emberként.

Jópár olyan tagja van a Bronson csapatának is, aki találkozott valamilyen módon bullyinggal az iskolás évei alatt. Mostani cikkünkben mi magunk mesélünk erről.

#1 Főszerkesztőnk, Duncan története

fizikai inzultus felboruló asztalokkal

Engem gimi elsőben kezdett el vegzálni egy srác. Nálam kicsit nagyobb gyerek volt fizikailag, mindenkinél kisebb szellemileg. Először csak ártalmatlan beszólogatásokkal próbálta kedvemet szegni, és mivel ilyesmire akkor még könnyű préda voltam, a helyzet hamar eszkalálódott. A becsmérlései, gúnyolódásai idővel sűrűsödtek, aztán az olcsó poénjaival lassan egy-két követőre is szert tett a hülyébbek között.

Addig nem vettem fel a dolgot, amíg óra közben nem kezdett piszkálni a hátsó padból tollal, ceruzával, meg minden szarral. Rászóltam, erre a tanár – értelemszerűen – engem szidalmazott, mogorván kérve kussolást, megértést pedig nem tanúsítva. Ezen a ponton éreztem, hogy a további súlyosbodástól csak úgy tudom megóvni magam, ha azonnal lépek. Óra végén, ahogy a matektanár (a rettenetesen szigorú Aradzkyné) kiment, megfordultam, konfrontálódtam vele számon kérve a történeteket, és a hatás kedvéért habozás nélkül megtaszítottam. A gyerek

nagyobb volt nálam valamennyivel, és az első inzultus után még erősködve, fenyegetőleg közelebb lépett,

de másodjára már minden kraftot összeszedve újra meglöktem, és erre bezuhant a padok közé. Emlékszem, mekkorát csattant, ahogy hanyatt esve rántotta magával az összes széket meg táskát, amit ért, a teremben tartózkodók meg mind felhördültek. Ekkor fenyegetőzni kezdett, hogy megveret majd valami nemlétező haverjaival, de ezt már csak a hátam mögül hallottam, mert felvettem a táskámat, és elhúztam. Szerencsés kimenetel volt. Nem vagyok benne biztos, hogy minden esetben jó megoldás ez, de az én esetemben működött.

#2 Fresa története

megrázó ügy, mely tragédiába torkollt

Nekem volt két általános iskolai osztálytársam. Fiúk. Az egyik srác nagyon rossz családi körülmények közül jött. Sokat bántották őt az osztálytársaim, ami miatt ő elég frusztrált volt. Nyilván alig tizenévesen nem értette feltétlen az ember, hogy miből jött ő, és mennyivel nehezebb neki, de ez nem mentség az alól, hogy felszínes dolgok miatt volt piszkálva mindig, pedig alapvetően egy jólelkű srác volt. A másik fiú már akkor is fura volt. Volt, hogy idegből kidobta mások tárgyait az ablakon vagy ideges sírórohamot kapott, a lényeg, hogy vegzálva részben ezek miatt, részben az alap különcsége miatt ő is volt. Nem keveset. A közös bennük pedig az, hogy huszonévesen

mindketten önkezükkel vetettek véget az életüknek.

Nyilván nem csak és kifejezetten az iskolai szekálások miatt, de felnőttként visszagondolva náluk már akkor is nagy lehetett a baj érzelmi téren, és ezek a bántások valószínűleg hosszú távú nyomot hagytak plusz egy koporsószögként.”

#3 Galambos Péter, sport- és gazdasági szerzőnk története

a tanárok szerepe

1. Szerintem a kívülállók túl könnyen mondják ki az ítéletet, hogy »a tanárnak ezt észre kellett volna vennie«. Sok esetben biztos így van, de azért nem feltétlenül. Általános iskolába egy »jó« (kimondottan összetartó, az iskola átlagánál valamivel jobb szociális helyzetű, jobban tanuló és kevésbé problémás gyerekek alkotta) osztályba jártam, és ott is volt bullying, jobbára inkább lelki, ritkán fizikai természetű. De arra emlékszem, hogy bárki csinálta, mindig volt annyi esze, hogy ne a tanárok előtt tegye. Szóval ha a tettesek elég okosak és szerencsések, az áldozat pedig nem szól, a tanárnak rohadt nehéz dolga van.

2. Csupa jószándékból túl is lehet reagálni. Saját gyerekem osztályában még alsóban kiderült, hogy egy 5-10 fős csoport kipécézett valakit, szervezeti keretet is adtak a dolognak, amennyiben

megalapították a Mancika-ellenes Klubot.

Hogy meddig jutottak a cseszegetésben, nem volt teljesen világos, a jelek szerint a tanár még jókor észlelte a dolgot, azonnal lépett, bevonta az összes szülőt, külön órát szentelt az ügynek, stb. A szülők partnerek voltak, úgy tűnt, rendeződött minden.

A gond az volt, hogy a tanár, feltehetően azért, nehogy újrakezdődjön az egész, nem szállt le a témáról. A gyerek elbeszélése szerint még hónapokig rendszeresen felemlegette, semmilyen módon nem kapcsolódó helyzetekben váratlanul pellengérre állított egy-egy főkolompost egy utalás, fenyegető beszólás erejéig. Ez ebben a formában fölösleges volt, és elkerülhető lett volna, ha a tanár kap egy rendes képzést arról, hogy hogyan érdemes kezelni az ilyen konfliktust.

#4 Bazs, történelmi témáink szerzője

két kemény sztori

A legdurvább esetem kb. tíz éve történt. Adott volt egy srác, akinek egy születési rendellenesség miatt torz volt az arca, a szülei folyamatosan műtétekre hordták, emellett értelmi fogyatékossága is volt. Az osztálytársainak többsége a vidéki underclassból jött, nemigen tudtak vele mit kezdeni, csak folyamatosan megalázták:

cipőt nyalattak vele, elvették a cuccait, »trükkökre« tanították stb. Egyszer hazafelé a buszon lefényképezték, és kitették egy közösségi oldalra, ahonnan hamar kikerült egy népszerű trash-oldalra.

Nem elég, hogy a srácot olyan durván alázták az oldalon, hogy az már az olvasóknak is sok volt, amikor a kép törlését követelték, a készítője minősíthetetlen rasszista szöveggel védte meg a »művét«.

Az iskolában fegyelmi tárgyalást tartottunk, ahol a szülei jelenlétében ismertettük, hogy engedély nélkül fotózott, amit pedig odaírt, az gyűlöletbeszéd. A szülők ezután elvitték a gyereket a suliból. Az áldozat (a sérült arcú srác) nem tudott az egészről semmit – nem is biztos, hogy értette volna. Sajnos, nem tudom, hogy mi lett a sorsa, de az esetet a mai napig nem tudom elfelejteni.

A másik történet engem is közvetlenül érintett. Valaki a suliban (ma sem tudjuk, hogy ki) ellopta egy lány közösségimédia-profilját, és nekem küldözgetett onnan üzeneteket. Ezek jó része szexuális tartalmú volt, meg hogy ha nem lesz semmi, akkor öngyilkos lesz. Nem tudtam, hogy ezt hogy lehetne megoldani, ezért jeleztem az osztályfőnökének és az igazgatónak, aki behívta a szülőket. A kislány persze ott sírt, a szülők meg kb. rám voltak kiakadva, hogy én ezt megosztom velük. Pedig engem az aggodalom vezérelt, segíteni akartam, de úgy jött le, mintha én tettem volna ajánlatot a gyereknek. Rohadt kínos volt.

#5 Kamrás Orsolya

Orsolya = Korcsolya, lol

Talán luxushisztinek tűnhet azon keseregni, hogy életem első 13 évében nagyjából a létra és a zsiráf szavak variálódtak, ha valami frappáns névvel akartak illetni a gyárilag genya kortárs közegben – ez időnként kiegészült a szintén hátborzongatóan elmés Korcsolya megnevezéssel (igen, az Orsolyából, muhaha). De ha hosszú évekig a magasságod az, ami alapján beazonosítanak, miközben te egyébként egy érző és gondolkodó emberi lény vagy (ahogy mindenki más), nem kell radikálfeminista szabadegyetemet végezned, hogy kapásból vágd, mit jelent a test eltárgyiasítása, és hogy a body shaming rossz, értem?

És nem elég, hogy magas voltam, ráadásul még jó tanuló is, aki sokkal több ötöst kapott zéró otthoni tanulással, mint azok a nagyszájú, véleményvezér csajok, akik vért izzadtak, hogy valami épkézláb eredményt hozzanak össze. Erről egyébként pont ugyanannyira nem tehettem, mint arról, hogy magas vagyok, de fogást találni rajtam attól még lehetett miatta.

Nem csak a fiúk bántanak

Engem egyébként jellemzően a lányok szekáltak, a fiúkkal mindig jobban kijöttem. És mint oly sokszor, az én vegzálásom se volt feltűnő, a tanáraim valószínűleg semmit nem érzékeltek belőle. Nem nyomtak a falhoz, nem vették el a tízóraimat, csak éppen válogatott módokon érzékeltették velem, hogy gáz vagyok.

Az, hogy nem okozott nálam komolyabb törést mindez, két dolognak köszönhető. Egyrészt mindig is megvolt az a szerencsés tulajdonságom, hogy mélyen, legbelül pont nem érdekel, ki mit gondol rólam. Nyilván rosszul esik a negatív feedback, jól esik, ha dicsérnek, és igyekszem betartani a szociális játékszabályokat, de megvan a magam kis világa a saját törvényeivel, amit ezek nem érintenek. Röviden és egyszerűen: mindig volt stabil önbecsülésem, és tudtam, hogy bőven van hova fejlődnöm, de alapvetően jó vagyok úgy, ahogy vagyok. A bántások fájtak, és a gimnázium előtti időkből nem túl sok derűs emléket őrzök, de a legbelsőbb köreimet mindez nem érintette.

Biztos, hogy csak áldozat vagy, elkövető nem?

Azt is be kell vallanom, hogy alsós koromban kapva kaptam én is néhány olyan alkalmon, mikor nem én voltam kipécézve, és bár egyáltalán nem vagyok rá büszke,

időnként én is benne voltam, ha ki kellett csúfolni valakit, mert fogást lehetett találni rajta.

A másik védőpajzs néhány tanáromtól jött, és a mai napig hálás vagyok nekik érte. Ők, azok, akik időről időre éreztették velem, hogy okos, értelmes gyerek vagyok, akit jó tanítani. Nem úgy, hogy folyton ötöst adtak, épp ellenkezőleg: leszidtak, ha hanyag voltam, és pontos visszajelzést adtak arról, miben kellene fejlődnöm. Ezek a tanárok, és az a pár gyerek, akikkel jóban voltam, segítettek elviselni az általános iskolás éveket, a gimnázium pedig már egy egészen új világ volt, ahol egy sokkal elfogadóbb, jó közösség vett körül.

Meddig tart a harag?

Szívesen mondanám, hogy ma már nincs bennem tüske a bántások miatt, de ha ez így lenne, nem írtam volna le a fentieket. Az egykori bullyk most negyvenes nők, többnyire családanyák, akik a szülővárosomban, ha nem is tartják napi szinten kapcsolatot, de Facebookon odafigyelnek az osztályra, megosztjuk a sikereinket, és jó hangulatban, megkockáztatom: szeretettel beszélgetünk, ha nagy ritkán személyesen találkozunk. És a karma sem ütött be náluk úgy, mint az exbully Amígó Dávidnál:

Haragot nem érzek, szerintem a mai agyukkal nem beszélnének úgy, mint 10-12 évesen, és azt gondolom, akkor is sokkal inkább valamilyen frusztráció vezérelte őket, mintsem a gonoszság. De nem tudok úgy tenni, mintha ezek a bántások nem lettek volna.

Könnyen támadhat az embernek az a benyomása, hogy manapság kiugróan sok az iskolai zaklatásos eset, de valójában nem arról van szó, hogy a mai gyerekek agresszívebbek lennének. Sokkal inkább arról, hogy változnak a normák: egy csomó dologról, ami mindig is káros volt, de korábban elfogadottnak számított, ma már ki van mondva, hogy nem helyes, és tenni kell ellene. A halállal végződő tragédiák borzasztóak, és nagyon sok még a tennivaló addig, amíg az összeset sikerül megelőzni. De az, hogy egyre többet és

egyre nyíltabban beszélünk az iskolai zaklatásról ahelyett, hogy úgy tennénk, mintha a gyerekkor szükségszerű velejárója lenne,

mindenképpen pozitív tendencia. Ha kicsivel is hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy kevesebb gyereknek kelljen szenvednie a bullying miatt, már volt értelme megírni ezt a cikket. És ezt is:

Itt van még jó kis kontent

Az adatvédelmi tájékoztatónkban elolvashatod a jogszabályoknak megfelelő adatvédelmi irányelveinket. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás