#5 Gia (1998)
Egyértelműen a személyes kedvencem. Az HBO mindig is szívesen nyúlt rázós témákhoz, rendszerint feszegeti a határokat, és ennél a filmnél se volt szívbajos. A Kifutó a semmibe Gia Carangi, a nyolcvanas évekbeli szupermodell rövid tündöklését és fájdalmas bukását dolgozza fel.
Gia
Giát mindössze 26 évesen vitte el az AIDS, melyet súlyos drogfüggőségének és egy megosztott tűnek köszönhetően kapott el, és ami ebben az időben még egyet jelentett a pár hónapon belül bekövetkező gyötrelmes halállal.
Angelina
Angelina Jolie gyönyörű, feltörekvő, fiatal színésznő, akit még megtaláltak a jó forgatókönyvek, és akihez tökéletesen illett a szeretetéhes Gia szerepe. Ebben az időben maga is két végén égette a gyertyát, naponta szállított valami új botrányt a bulvársajtónak, és simán benne volt a pakliban az is, hogy a 30. születésnapját már nem éri meg.
A Gia úgy megrendítő, hogy közben nem hatásvadász, épp annyira naturalista, hogy átélhetővé tegye a szenvedést, de nem tocsog a fertőben, és a szomorú történet ellenére az egészet belengi valamiféle finom, ironikus derű.
#6 Zoolander (2001)
Ben Stillert sem az egyenletesen magas színvonalú életművéért szeretjük, és nem is mindenkinek jön be ez a fajta szatíra, de én bírom a Zoolandert.
100% idiotizmus, 0% politikai korrektség, viszont Stiller évekkel a Facebook és az Instagram előtt elhozta az emberiségnek a blue steel lookot, ami profetikus erejű tett, lássuk be.
Bevallom, a tavaly bemutatott második részt még nem láttam, de a kritikákat olvasva egyelőre nem is érzek késztetést rá, hogy megnézzem. Inkább csak a szépre emlékezem, és ide teszem David Bowie-t meg a fiúkat az első részből.
#7 The Devil Wears Prada (2006)
Borzasztóan kiszámítható forgatókönyv, primitív, kétbites üzenet (csúnya, gonosz show-biznisz vs. tiszta lelkű, okos lány), és persze győz a szerelem itt is, vagyis elvileg egy középszerű, megúszós gagyi az egész, valahogy mégsem tudom olyan fölényesen utálni, ahogy szeretném.
Ugyanis a ruhák, a korrekt színészi munka és a zenék elviszik a hátukon a filmet, és ahogyan a Pret-a-porter, úgy ez is sajátos pillanatkép, csak 10 évvel későbbről. Plusz benne van az a két perc, ami tűpontosan elmagyarázza, miben rejlik a high fashion közügy jellege, és miért baromi álságos kultúrgőggel legyinteni a divatra bárkinek is, aki ruhába csomagolja a testét.
#8 Coco before Chanel (2009)
Egy régi vágású kosztümös mozi a nőről, aki az árvaházból, majd egy füstös lebujból jutott a divatvilág csúcsára. Coco nagy árat fizetett a sikerért, a huszadik század elején hiába volt tehetséges, nőként egy férfiak uralta világban nem mindig válogathatott az eszközökben.
Az igazán fontos dolgok sokszor hálószobákban dőltek el, és a boldog családi élet helyét is a munka töltötte ki, amit Chanel életének utolsó napjáig sosem hagyott abba.
#9 The September Issue (2009)
Anna Wintour, a divatvilág 68 éves nagyasszonya közel 30 éve dolgozik az amerikai Vogue főszerkesztőjeként. A legnagyobb dizájnerek is nyüszítve szaladnak a sarokba egy rosszalló pillantása elől, szava nagyjából mindenható annak tekintetében, mi kerüljön a kifutókra az év nagy divateseményein.
Mery Streep állítólag sokat merített Wintour alakjából Miranda Priestly karakterének megformálásakor, és ha ez így van, azt kell mondanunk, egy cseppet sem túlozta el a figurát, ez a nő kőkemény.
A szeptember a divat januárja, a szeptemberi Vogue-gal embert lehet ölni, olyan vastag. A bő egy órás dokumentumfilm azt dolgozza fel, milyen kemény munka árán születik meg a divatőrültek évente megújuló bibliája.
#10 Bill Cunningham New York (2010)
A street style annak köszönheti létét, hogy élt egyszer egy Bill Cunningham nevű fényképész, aki a hatvanas évek óta szenvedélyesen fotózta New York utcáit nappal és társasági eseményeit éjjel. A tavaly közel kilencven évesen elhunyt mester ugyanis azt vallotta, hogy
a legjobb divatbemutatók mindig az utcán zajlanak.
Nem a celebek vagy a drága kreációk érdekelték elsősorban, hanem az eredetiség, ettől függetlenül kézről kézre adták az úri társaság tagjai, hiszen mindenki szerette volna magát viszontlátni a New York Times hasábjain Bill valamelyik fotóválogatásában.
Bill Cunningham Andy Warhol fotóján
Miközben sokszor több milliós ruhákat fotózott, úgy élt, mint egy punk: a szabadságért nemet mondott a nagy pénzre, biciklivel járt élete végéig, és a Carnegie Hall épületében lakott egy lyukban, aminek se rendes konyhája, se fürdőszobája nem volt.
A készítők ezzel a szívmelengető dokumentumfilmmel tisztelegnek a művész előtt, aki sokszor mindenkinél előbb érzett rá az elkövetkezendő trendekre, és aki szerint a divat nem más, mint fegyverzet, ami segít túlélni a mindennapok valóságát.
Ja, és ha érdekel a divattörténelem, olvasd el ezt is: