Egy történet arról, hogyan konvertálható kudarcok sorából némi mákkal világsiker, és hogy miért távolodik el a gyökereitől még egy melegítőalsó is rögtön, ahogy pénzért, profik kezdik csinálni.
Létezik egy Facebook-oldal, ami a lehető legegyszerűbb szimbolikával tálalja a 21. század kelet-európai fiatalságának életérzését. Ez a melegítőben guggoló szlávok. Viccesnek tűnik, de sokak szemében él egy kép arról, hogy egy oroszországi nagyváros lakótelepén az athleisure nem a drága sportszermárkák legnívósabb cuccainak kombinálásáról szól, hanem a 10 éves Adidas maciról, aminek a zsebében épp elfér egy üveg vodka. És tényleg.
Ki az a Gosha?
Adott egy orosz srác, aki pár éve (konkrétan egy 2015-ös kollekciójával) hihetetlen érzékkel tenyerelt bele a szocializmus kísértetébe, lényegében totális háborút indítva a high fashion konvencionális esztétikája ellen. Nem szépített semmit, hanem egy az egyben odatette azt, amit az utcán látott, csak előtte némiképp kiszínezte, meg rácsapott egy Fila-logót.
A története viszont korábban kezdődött, egy a 032c magazinban megjelent írásban 2009-re datálják az első nagyobb pörgést, amikor az akkor még tök ismeretlen Gosha egy moszkvai ortodox templomból kialakított gimnáziumban tartott nagy visszhangot kavart bemutatót. A pólót mint ruhadarabot a divatvilág eleve kicsit mostohán kezeli, képzeld el, mit gondolt a szakma egy olyan show-ról, ami a divatot giccsesen harsány melegítőalsókban és suhogós dzsekikben láttatja.
A fotós ha tervez
Az eredetileg fotózásban utazó Rubchinskiy a kétezres évek elején még a deszkás haverjairól lőtte a portfóliókat Moszkva utcáin, csak 2008-ban kezdett olcsó, de egyedi pólók gyártásába. A divatvilág működésébe egyáltalán nem látott bele, ezért aztán elég ügyetlenül állt neki a témának; ismerősök segítettek összehozni az első bemutatókat kölcsönhelyszínen, kölcsönsuskából, a legminimálisabb rákészüléssel. A kezdeti üzleti eredménytelenségnek mókásan amatőr oka volt:
szimplán nem volt ruha, amit eladhattak volna, mert mindenből egyetlen darabot készítettek egyetlen méretben − a kifutóra.
A 2009-es áttörés után hiába szaporodtak meg a potenciális megrendelések és az együttműködési ajánlatok, az iparágba éppen csak az ablakon bekukkantó srác alkatilag nem tudott nagy számokban gondolkodni.
Orosz srácok a ’70-es évek ifjúsági divatjában, és ezt a középosztálybeli, nyugati fiatalok zabálják. Durva-e?
Ez business, haver
Van egy mondás az üzleti életben, miszerint a legjobb ötlet is biztos kudarc, ha rossz a menedzsment, de egy közepes ötlet is biztos siker, ha jó a menedzsment. Gosha története hűen példázza ezt: hiába hívták meg szinte azonnal a London Fashion Weekre, hiába keresték a cuccait már 2009-ben is számos országból potenciális forgalmazók, ő megfelelő tapasztalat és tőke híján egyszerűen nem tudott megállapodásokat kötni, és legfőképpen nem tudta, hogyan gyárthatna a ruháiból sokat. Befordult, depressziós lett, és az egész divatozós hercehurcának véget is akart vetni röviddel a kezdeti sikerek után.
Szopás szopás hátán
Aztán jött egy Adrian Joffe nevű fazon, a Dover Street Market mögött álló üzletember, aki akkor már bele volt szerelmesedve a posztszovjet éra vizuális világába. Ekkor az angol megrendelésre Gosha maga kezdte el gyártatni a cuccait, a költségek csökkentése végett Szerbiában, de irgalmatlanul sokat szívott vele, ráment a kreatív energiája, és üzletileg csak bukott a dolgon, ezért újra fel akart hagyni az egész szarakodással.
Ekkor jött a B verzió, amit a divatház tulajától kapott: te csak tervezz, én legyártom neked a cuccot. Így a márkával kapcsolatos jogok a Dover anyacégéhez, a Comme des Garçons Paris Internationalhez (és Joffe-ékhoz) kerültek, cserébe a dizájner foglalkozhat azzal, amihez ért is: dizájnol.
Money, money, money
Míg pár éve még csak 10 pólót adott el a haveroknak, 2016-ban, a kitörés évében már 50.000 darabot értékesítettek a tavaszi kollekcióból, a posztszocialista ifjúság mindennapjainak drágán mért mementójából. Rubchinskiy egyébként továbbra is tolja a fotózást, albumai jelennek meg, kiváló vizuális kiegészítőjeként annak, amit a ruháival kifejezni szándékozik.
„Számomra ez egy portré Oroszországról, egy kép a mai fiatal generációról.” −
Mondta ő maga, akit azóta az utcai divat egyik meghatározó alakjának tartanak, olyannyira, hogy 2016 legbefolyásosabb ízlésformálói közé sorolta a Highsnobiety. Cikket is írtunk erről decemberben. Az autentikus prezentáció jegyében még a modelleket is mind Oroszországból válogatják.
Orosz zászlók, sok vörös, három csík, focihuligán fesön − látszólag egyszerű a képlet, ám a dolog ennél összetettebb, meg ahogy mondani szokták a kortárs művészet pártolói:
nem az a fontos, hogy te is meg tudnád-e csinálni, hanem, hogy te nem csináltad meg.
Egyébként jól érzékelhető, hogy a nyugati divatvilág rajongása mögött egy olyan naiv nosztalgia húzódik, ami a kommunizmust legfeljebb a nyolcvanas évek James Bond-filmjeiből ismeri, ezt támasztja alá legalábbis, hogy a Highsnobiety konkrétan
„Long live communism” címmel
közölt egy interjút az orosz tervezővel. Egy ilyennel errefelé összevernének.
A rajongott
Az biztos, hogy Goshát jelenleg körberajongja a divatvilág, de az egyelőre nem világos, erről a hullámról hány bőrt lehet lehúzni, és milyen összértékben. Nem beszélve arról, hogy bár látványban reprezentál valamit, de az árakat jól láthatóan nem annak a közönségnek matekozták ki, amelyet az alkotó elvben képvisel. Egy pulcsi például 35 000 forint, 15 000 egy alsógatya, 40 000 egy melegítőalsó, de van 145 000 forintos farmerdzsekije is.
Az aktuális kollekcióban itt tudsz matatni.
Jó ez nekünk?
Olvastunk már olyan kritikákat vele kapcsolatban, amik éppen arról szólnak, hogy eltávolodott az eredeti koncepciójától, a folyamatos egyszerűsödés nála egyszerűen a kommerszebbé válás jele. Tény, hogy a legutóbbi, 2017-es kollekció szélesebb kör számára jelent hordható alternatívát, de a koncepciója más kérdéseket is felvet.
Ez a hitelesség kérdése. A cuccainak többsége ugyanis nagyjából olyan, mintha az ottani utcákat egyébként is uraló streetwear kínálatot látnánk reprodukálva. Nem pusztán egy feldolgozás-e ez, éppúgy, mintha egy New Orleans-i jazzmuzsikát és David Guetta mashupjait tolnák a rádiók csak azért, hogy álságosan Miles Davis-pólókat próbáljanak eladni a merchandise store-ban unatkozó, középosztálybeli fiataloknak? Művészi-e mindez, vagy inkább egy fals utánzat, szalonszocreál?
Döntsd el te.
A főcímben szereplő kép forrása: businessoffashion.com